Túra közben megálltam egy pillanatra. Csak álltam egy helyben, ez előtt a mesebeli, erdei ház előtt. Elképzeltem magunkat ott és akkor, kora reggel, odabenn a házban.
Mert gondoltam, elviszlek téged oda. Mert te is szereted a kalandokat és tökéletesen tisztában vagy vele, hogy ott, az ország legészakibb csücskeiben is találni gyöngyszemeket.
Szerettél volna velem együtt túrázni, eltévedni a Bükkben, két napsütéses fa között. Beleragadni a sárba és elcsodálkozni a természet őszi zenéjén. Az udvaron bóklászó ludat a szépen festett kerítés elé terelni, hogy szép háttérrel kattinthassak róla egy képet. Csakhogy a lúd nem akart pózolni és vadul, észveszejtően hangosan gágogva körbe-körbe kergetett az udvaron, mire én végre kinyitottam az ajtót, hogy becsaphassuk magunk mögött pirosra izgatott arccal és hevesen kalimpáló szívdobogással. Igazán őszintén nevettünk akkor.
Kora reggel, a kakas kukorékolt a szamarak karámja előtt, amikor mi még álmunkban kalandoztunk, a hófehér, csak nekünk húzott, frissen ropogó ágynemű alatt elnyúlva. Hangos szusszal ébredtél föl, éreztem magamon a pillantásod, de a reggeli homálytól zavarba jöttem és azonnal közelebb bújtam hozzád, élvezve a lepedő simogatását.
Teljesen meztelenül keltél ki az ágyból és húztad szét a nehéz, régi sötétítő függönyöket. A friss, dérrel lepett erdő látványától, a természet közelségétől, az ősz ezer színétől elakadt a lélegzeted. Láttalak, ahogy pásztázod barna szemeiddel a tájat az ablak túloldalán. Láttam feszesre dolgozott tested, a karjaidban duzzadó erőt, amivel a párkányt támasztod és amivel engem szoktál átölelni gyengéden. Láttam mezítelen őszinteséged, udvarlásod ezekkel a mozdulatokkal kora reggel, hátha…
Nesztelenül sétáltál vissza mellém az ágyba. Hidegen, teljesen éberen bújtál a takaró alá, hogy a hóvirágok díszítésén túl, együtt figyelhessük a hangtalanul susogó fák játékát.
Elképzeltem mindezt… ahogy összebújva az erdő szélén, mi ketten csak úgy boldogok vagyunk.
(2016.11.)
fotó: saját