A feje búbján megforduló rozsdás tincsekkel a meleg szellő incselkedett. Szuszogva vette a levegőt, a rózsaszín kis takaró egyenletesen emelkedett fel és le. Kavargott felette az ősz, az árnyékok játékát az óriási, évszázados gesztenyefa nyújtotta.
Fejünk felett pillanatról pillanatra barnult, repedt a gesztenye szúrós, mogorva házikója, amiból minden percben szaladva rohantak a földre a búbos, fényes kis gesztenyék. Elhagyva biztonságos otthonukat a fűben pihentek meg.
A napsugarak óvatosan átszűrődtek a lombok között, melegítve a talpunkat, amiket a nyáridő után lepergett homokszemek helyett már bolyhos zokni simogatott.
Aranylott a haja, a napsütés a dundi arcán. Aranylott a fűben pihenő gesztenye és a fák levelein játszó meleg.
Aranylott a pillanat, pedig csak egy átlagos csütörtök délután bóbiskolt bele a szeptemberbe. De milyen hálával, csodával, lélegzettel töltötte meg az életet ez a pillanat, amiben ilyen becsesen ragyogtak ezek az aranyok.
