Metrósztori

A Déli pályaudvar felé haladok. Felszállok a metróra, ami dugig van emberrel. Megkapaszkodok fenn, a gumifogantyúba. Ringok a tömeggel, ahogy a szerelvény halad.

Jobbra franciák magyaráznak, a legkisebb csaj a leghangosabb. Nagy kézmozdulatokkal, széles szájjal mutatványozik, ketten nevetnek rajta. Olyan, mint egy színésznő.

Balra tőlem egy magas srác, azon a telephelyen dolgozik, ahol én is, csak ő egy szerszámboltban. Szoktam tőlük venni a raktárunkba ezt-azt. Kicsi a világ… Ő a telefonra tapadva kérdezgeti egy barátját a napjáról, az ebédjéről, a randijáról.

 

Én meg haladok hazafelé, lógok a gumifogantyún. Bal kezemben a Valentin-napi bonbon, jobb kezemmel kapaszkodom. Nézem a szürke kesztyűmet, aminek a középső ujjából kikopott az anyag. Átlátszik rajta a piros körömlakkom.

Elfog valami furcsa érzés… Éppen attól olyan furcsa, mert más furcsa érzésem meg nincsen. Nézem a kikopott, szeretett kesztyűm és a középső körmöm piros lakkját.

Mindez azért annyira furcsa, mert egészen eddig, az elmúlt hét évben szégyelltem volna a kikopott kesztyűmet. Én, aki egy ici-pici faluból, az ország csücskéből, borsod méhéből vándoroltam a fővárosi metróig, egészen eddig dugdostam a tökéletlenségeimet. Kívülről figyeltem és ismertem meg a pestiek zsongását, életvitelét, munkahelyi, utazási szokásait, amiket zsigerből utasítottam el. De mindezek alatt bennem volt az érzés… Az “én, a vidéki” érzés. A más vagyok, a sose leszek ilyen és sose akarok ilyen lenni érzés. Hét éven keresztül, egészen a mai napig.

Amikoris rádöbbentem, hogy a kikopott kesztyű miatt nem vagyok kevesebb, nem vagyok más, nem vagyok vidéki. A szeretett, hordott, kikopott szürke kesztyűm csupán a mindennapok, az élet természetes velejárója.

 

2020. február 13.

fotó: Pexels.com (Free Stock Photos)