Nagyanyám az óriási epres teknő fölé hajolva szabadítja meg a kis eperszemeket a zöldtől. Púposodik, gurul lefelé a sok kis zöld szár és levél, miközben mama keze gyorsan dolgozik és folyik rajta végig a piros eperlé. Anya már a befőttes üvegeket mossa… százával. Vagyis, gyerekként ennyinek tűnt a rengeteg száradó üveg. Átsétálok az ebédlőn, ki az udvarra. Mama rám szól, hogy ne ugráljak ott, mert tönkre fog menni a lekvár, ha beleesik valami.
– Anyu, hagyjad a gyereket, úgyis át lesz még mosva. – szól rá mamára anya, de azért én így is gyorsan továbbsietek, nehogy baja legyen a lekvárnak. Tudom, hogy az eper drága, még akkor is, ha a “hegyi ember” hozza a domboldalról. Sosem tudtam, hogy mi az igazi neve a bácsinak, de mindig szerettem, ha jön, mert a kapuban anyám és ő közötte születtek a legjobb üzletek. Amikor kiskádnyi eper, málna, áfonya, vagy ribizli érkezett a házhoz. Valamelyik üvegekben végezte, valamelyiknek nem volt esélye addig eljutni, mert négy gyerek bizony gyakran rájár a finomságokra. A nyikorgós spájzajtó gyorsan nyitódott és csukódott egymás után délutánonként. Mert gyūmölcs ott mindig volt és tudtuk, hogy az drága portéka. És drága a lekvár is… nah meg melós. És ha anya és mama ennyit melózik vele, azt nem érdemes elrontani, ha az ember a kádnyi gyümölcs felett szaladgál. Ezt megtanultam.
Tizenöt év múlva már a zuglói szuterénbe rotyogtattam a saját eperdzsememet. A friss epret apa vette meg nekem kora reggel a piacon. A legnagyobb műanyag edényt adtam neki oda és rábíztam, hogy édes, érett, de nem nyomott epreket hozzon nekem. Ez lesz az első dzsem, ami kigurul a kezeim közül, a gyümölcsnek tökéletesnek kell lennie! És hát rendesen fel is készültem, kifaggattam anyát a folyamatokról, és a nagynénémet is az összetevőkről, hogy igazi családi receptek érvényesülhessenek az én epertől duzzadó üvegeimben. Imádtam ezt a folyamatot. A felkészülést, a család női fejeinek összedugását a tökéletes receptért. Ahogy a piros gyümölcsökön cseppekben folyt végig a hűsítő csapvíz, ami megszabadította őket a csiga útvonalaiba eső földdaraboktól. Ahogy a zöld szárak és levelek lekerülnek róluk, miközben nekem is csurog végig a kezeimen a gyümölcsös, piros eperlé ugyanúgy, mint mamának régen. A meleg, édes illatot, ami gőzölögve szállt felfelé és töltötte meg apránként a konyhát, a szobát, a lépcsőházat. A párás melegtől a hajtincseim is összekunkorodtak, begöndörödtek, de mindig is úgy gondoltam, hogy ezek a konyhában eltöltött órák az emberi élet természetességét erősítik és ebben az időben minden érzésem, az idegeim kisimulnak, megnyugszanak és még a hajszálaim is előidézik a természetes állapotukat. Ami ez a kicsit kócos, göndör és hullámos, mindenféle állapot. Miközben az eperrel teli edény habzott és bugyogott a belékavart finomságoktól, én is elmostam az üvegeimet. Akkor még egyszer rátelefonáltam anyára, hogy ugye ő se főzi ki az üvegeket? Biztosan nem lesz baja a dzsemnek? Megnyugtatott, hogy nem lesz és hogy ő sem főzi ki. Csak eleve tiszta, előkészített üvegeket használ és nagyon forró vízzel mossa át őket. Az eper lassan készre főtt, még voltak benne egész és fél szemek is, de az egész összeállt, dzsemmé varázsolódott. Pontosan ilyennek képzeltem. Gyorsan beletöltögettem őket az üvegekbe, lezártam őket fóliával, majd rájuk csavartam a kupakokat, és rájuk kötöttem egy-egy cetlit: Eperlekvár – 2016. Fejjel lefelé kerültek dunsztba, majd két nap múlva felsorakoztattam őket a polcra, de a testvérek és nagynénik is kaptak belőle egy-egy kicsike üveggel. Nagyon büszke voltam. Az én első és tökéletes eperdzsemem!
Ma, négy évvel később két hetes eperhajtóvadászat után rátaláltam a tökéletes, illatos, kicsit olcsóbb eperre, amit egy ház udvarában árultak. A héten már szinte lemondtam arról, hogy a családi receptemmel vegyem le a lábáról a családot, mert sehol nem tetszett az áru igazán és túlságosan drágának is találtam. De a hadművelet sikeresen célba ért, mert újabb forró eperdzsem került az alaposan átmosott befőttes üvegekbe.
A befőzés terápia számomra. A konyhában csak én vagyok és a forrón gőzölgő, ládányi eper. Az illatok otthonos, meleg és biztonságos érzéssel töltik meg az egész házat. Miközben kavarom a gyümölcsöt, végiggondolom, hogy ez a mérhetetlen boldogság, amit az eper befőzése okoz, valójában honnan ered… Hogy látom a boldogságot a szeretteim arcán, amikor a reggeli palacsintához előveszik a saját készítésű eperlekvárt? Hogy az illatos, roppanós epernek már nyersen, a kertből leszakítva sem, de decemberben, az üvegből kikanalazva sem lehet ellenállni? Hogy ennyire tisztán emlékszem az otthoni, gyermekkori lekvárfőzésekre? A mama gyorsan dolgozó kezeire? Anya kis címkéire, amikre meggyet, cseresznyét és epret rajzolt, majd ezeket ragasztotta rá a forró, gyümölcstől duzzadó befőttes üvegekre? Talán mindez egyszerre. Az egészséges finomság okozta ajándék pillanatok, a gondoskodás és a felnőttes, asszonyos, konyhában eltöltött órák melegséget hozó érzése.
Gondoltam rá, hogy ahogyan ma is, úgy mondjuk öt év múlva is ugyanúgy itt állok majd és lekvárt főzök a családomnak. Csak akkor már én kérem a gyermekeimet, hogy ne ugrálják körül a tiszta üvegeket és az átmosott gyümölcsöt, nehogy baja essék majd a lekvárnak. Majd még később is ugyanúgy itt állok majd a konyhában, amikor már a gimis, főiskolás gyerekeimet örvendeztetem meg a hétvégi, reggeli palacsintával és a saját eperlekvárok csinos, hadseregként a spájzban sorakozó édes ízeivel.
Az eperlekvár készítése sokat jelent nekem és sokat jelentett a nagymamámnak és anyukámnak. A nagynénémnek és remélem majd az én kislányomnak és unokáimnak is. Mert elmesélem mindezt nekik és érzik majd minden üvegben azt a mérhetetlen gondosságot és szeretetet amit én, amit anyám és nagyanyám, amit minden lány, nő, asszony, anya és nagymama belefőz ezekbe a kis üvegekbe. A családi recept legősibb titkait, a család szeretetét, a gondosságot, a szerelmet, a szeretetet. Az édes, illatos üvegekbe bizony mindezt beletöltjük és így az eperfőzés nem csak egy órákig tartó, hosszú előkészületeket kívánó, gondos és fárasztó folyamat, hanem maga a szerelem, a szenvedély, a gondoskodás és a család.
2020. június 13.
fotó: saját