November elsején otthon voltam, vidéken. A testvéreimmel gyertyát gyújtottunk, virágot vittünk a temetőbe. Gyönyörű, napfényes idő volt.
Meglátogattuk a nagymamánkat, az egyetlen nagyszülőnket, aki még velünk van. Az ő házában futott össze a család, találkoztunk a nagynénéinkkel, unokatestvérünkkel és egy kicsit újra zengett a ház, ahogyan már régen. Ettünk, ittunk közösen, mindenki megkérdezett mindenkit mindenről, mindenki egyszerre válaszolt mindenkinek és mégis mindenki tudott mindent. Mi így szoktuk.
Nagymama ellátott minket minden földi jóval, házi pálinkával, töltött káposztával, befőttekkel, dióval, Nők Lapjával. Mindennel, amik az életbenmaradáshoz szükségesek.
Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy Mama konyhája – ahol összesen egyet lehet lépni – olyan különleges, hogy egyszerre elfér benne legalább 3-4 felnőtt gyerek és unoka, aki csak egy korty kávéra, egy kis csokira, egy szem szőlőre, vagy csak egy kis családi közelségre, mosolyra, szeretetre fordul be a kis helyiségbe. Fontos ez a családi összegyűlés, nagyon szeretem ezeket a napokat. Aznap is kicsit náthásan, fáradtan, de pontosan ezekért a percekért utaztam több száz kilométert. Mert ezért, csakis ezért megéri.
A hazafelé tartó úton belelapoztam a Nők Lapjába, ahol a hangolóig, az előszóig, a vezetőszerkesztő üzenetéig jutottam. A téma a születés és időskor volt. Az, hogy a szülés-szūletés körülményei, folyamata hogyan változnak az évek során. Az, hogy manapság már egyre elterjedtebb – szerintem szerencsére – az aranyóra megélésének lehetősége. Az aranyóra lényege az, hogy amikor a csecsemő kibújik a mamája pocakjából, az első órában, a kötelező vizsgálatok után, úgy ahogy van, magzatmázasan, csupaszon az édesanya mellkasára teszik és hagyják, hogy mindenki szokja a helyzetet. Anya a babát, baba a világot és az újdonsült szülők ezt az egészen új szerepet, a szülőséget.
A hangoló második fele az időskorról, az idősek hasznosan eltöltött szabadidejéről szólt, amibe sokszor belecsempésznek kellemes perceket, úgynevezett aranyórákat. Majd a végszóban az az üzenet állt, hogy mennyire jó lenne, ha az emlegetett aranyórát tágabban értelmeznénk és mindennapjainkban is olyannyira hálásak lennénk azokért a percekért, órákért, amikor számunkra hasznos, értékes, szívünknek fontos pillanatokat élhetünk át. Vagy úgy általánosságban törekednénk arra, hogy ilyen pillanatokat keressūnk és át tudjunk élni az életünk során. “A legfontosabb, hogy mindenki megtalálja a számára aranyat érő órákat.”
Elolvastam, letettem az ölembe az újságot, kinéztem az ablakon. Az autóban meleg volt, az ablakon át ragyogóan sütött a nap. Végigfutott rajtam az egész nap, a fontos pillanatok, a nagy, hangos családom, a kedves percek… nagyon hálás voltam. Az aznap egy gazdag, végtelen aranyórának tűnt.
Aztán utazás közben az egész évemet átgondoltam és rájöttem, hogy valóban csak hálás lehetek mindazért, amit idén kaptam.
Év elején voltam beteg, voltam kórházban, ahol nem volt választott orvosom, mégis szuperjófej, fiatal orvosok, ápolók vettek körül. Róbert újra mellettem volt, ápolt és türelmesen segített. Márciusban menyasszony lettem, ami nagyon hirtelen jött, óriási meglepetés volt, hetekig repkedtem tőle, a boldogságom az égig ért. A hírt mindkét család, minden barát és ismerős kitörő örömmel, szeretettel fogadta. Nyáron sok-sok kalandban volt részünk, sokat utaztunk és közben annyi koncerten, családi kerti partin, baráti összejövetelen töltődtünk, mint még soha. Természetesen áztunk el teljesen nyári zápor alatt és törte fel a magassarkú cipő a lábamat véresre, de mindez már a kaland része lett.
Ősszel elkezdtük a kertünket csinosítani, hogy jövőre már ott tölthessük el a nyári reggelinket, szervezhessünk majd kerti partit és egyszer majd a kicsi gyerekünk is tudjon hol önfeledten homokozni. Hálásak vagyunk, hogy van egy házunk, egy igazi otthonunk, amit apránként csinosítgathatunk, alakíthatunk a saját ízlésünk szerint. Akit feltölt az, ha egy napsütötte őszi reggelen összegereblyézheti a száraz leveleket a kertben, vagy szereti túrni a virágföldet, hogy mindenféle formájú növényeket egy kaspóba házasítson össze, vagy szereti, ha a reggelihez a málnát, szedret a kertből pottyanthatja a tányérjába, annak nem kell magyaráznom, hogy egy saját otthon, egy családi ház szépítgetése mennyire megnyugtató és örömteli pillanatokat tud csempészni az ember mindennapjaiba.
Az év végén már egyre többet dolgoztunk és egyre jobban beleástuk magunkat a jövő júliusi esküvőnk megszervezésébe. Velem voltak a barátnőim, akikkel az egész gyerekkoromat megosztottam, akikkel végigkerékpároztuk a gyerekkorunkat, akikkel együtt tanultam hangszeren játszani és tíz éven keresztül együtt jártunk táncórákra. Akik most, amikor koszorúslányt választok, vagy mennyasszonyi ruhát keresek, ugyanúgy sikítoznak velem együtt, mint húsz évvel ezelőtt gyermekes játékok hevében. Velem voltak az újabb barátnők, akiknek kerekedő pocakját hónapról hónapra lelkesen látogattam és most már a pelenkákról, anyatejről, alvási rituálékról folytatunk magasröptű beszélgetéseket. Hálás pillanatok ezek is, hiszen az élet boldog múlását, családok összekötését, születését élhetjük át együtt.
Mindeközben pedig történnek ezek a pillanatok, napok, amikor nagymamánk kis konyhájában savanyúságért gyűlünk össze hárman-négyen. Beszélgetünk mindenféléről és néha mama is kitipeg a konyhából, hogy megosszon apánkról, vagy az unokatesónkról egy-egy régi, gyerekkori emléket, ami a mi beszélgetésünk miatt jutott éppen eszébe.
Aranyóra, aranyév.
Ez jutott eszembe erre az évre visszagondolva. Hála mindenért. A Férfiért, aki engem választott, aki már nagyon hiányzott és pontosan így és most kellett megérkeznie mellém.
A családomért, akik tényleg, igazán jófejek. A sok-sok barátért, ismerősért, akiktől idén annyi szeretetet kaptam, hogy nem is tudom hogyan érdemeltem ezt ki. Remélem, hogy mindig ennyire tudom majd értékelni mindezt és mindig ennyire meg tudom majd élni az aranyórákat.
Én is ezt kívánom karácsonyra, a jövő évre és az egész életedre:
“A legfontosabb, hogy mindenki megtalálja a számára aranyat érő órákat.”!
2019. december