Minap a barátnőm azt mondta, hogy ő biztos benne, hogy a férje mellett fog maradni, még akkor is, ha folyton hepehupás a történet, mert ő nem olyan erős, mint én. Nem megy sehova egyedül és szerencsétlennek érezné magát, ha esténként egyedül kellene lennie. Sokat gondolkozom mostanában ezen. Hogy az, hogy jelenleg senki nem fogja a kezemet, az nem véletlen.
Mert bármennyire fáj még most is és bármennyire bánom, hogy olyan viharosan és gyorsan vége lett azzal a szép, barnaszemű fiatalemberrel, olyannyira biztos is vagyok benne, hogy ez nem csak miatta történt így. Miattam is történt. Mert amióta egyedül vagyok, és igazán jól vagyok, azóta nagyon kerek az én kis világom. Mert amióta egyedül vagyok, magamra figyelek. Sokat. Hallgatom magam, beszélgetek magammal. Sok mindent megcsinálok magamért, sok mindennel megbirkózom, sok mindent megoldok. Egyedül.
És tudjátok… nagyon boldog vagyok!
Egyedül rengeteg helyre elindulok, ahová eddig nem. Oda, ahová eddig azért nem, mert a másiknak esze ágában nem volt megfogni a kezemet, hogy elkísérjen. És ezért én sem mentem. Most viszont elindulok. Magamba is elindulok, és szeretem. Persze, szeretek a barátnőimmel, a testvéreimmel, a családommal is elindulni. A lényeg nem azon van, hogy magammal legyek, hanem hogy nem érzek hiányt, amikor este hazaérek és csend van a lakásban. Jelenleg térképet készítek. Felmérem az összes lehetőségem, a gyengeségemet, a bátorságomat. Egyedül. Bejárom a hegyeket, a völgyeket. Magamban. Mikor érzem magam jól és mi az, ami nem igazán megy nekem. Ami már nem komfortos számomra. Kalandos utat járok be, hogyha majd teljesen készen állok arra, hogy valaki szerető karjaiba úgy teljes egészében belevessem magam, tudjam, hogy mikor lesz neki velem majd a legjobb. Hogyan járhatunk majd olyan utat, ami mindkettőnknek élvezhető és (majdnem) minden nap teljesen elragadó.
Mert sokszor érzem azt, hogy sok ember nem nagyon adott nekem semmit. Volt egy időszak, amikor adott, aztán amikor egy szintre értünk, akkor már inkább elvett. Önzőségből, felelőtlenségből, gyerekességből. Elvett tőlem és én bizonytalan lettem, gyenge és kicsi. Mert ő sem volt még teljes. Másra kellett támaszkodnia, hogy egész lehessen. Rám kellett támaszkodnia, hogy elérhesse a céljait. Mert nem volt tisztában magával. Az erejével, a képességeivel, amivel utolérte boldogságát. Én pedig jelenleg pont ezen dolgozom. Hogy egyedül is kerek legyek, ne támaszkodjak másra, céljaim legyenek és függetlenségem. Hogyha majd egyszer támaszkodhatok végre valakire, ő ne érezze majd úgy, hogy én csak fél lábon álldogálok… És minden lépésemhez, céljaim, boldogságom, életem dolgaihoz minden lépésnél az ő lábát is használnom kell. Nem szeretném… Azt szeretném, hogy én is ugyanúgy adhassak neki! De nem egy fél lábat, csupán támogatást és szellőt a szárnyai alá. A szárnyak alá, amivel boldogan ölelheti körbe a világot. A szárnyak alá, ami alá én is beférek és beférnek boldog, hangosan kacagó kisbabák is.
Gondolkoztál már ezen? Mert én őszintén, eddig, amíg valaki ott szöszmötölt mellettem sosem gondolkodtam el ezen. És Te? Hogy hogy vagy te teljesen jól és hogy emiatt hogyan jó a másiknak teljesen melletted. A csendes, dolgos hétköznapokban és a felüdítő, színes hétvégéken egyaránt. Minden nap. Sok-sok éven keresztül.
Valóban erősnek érzem magam ettől. Nem csak mondom. Nem csak írom, hogy minden szerettem megnyugodva olvashassa ezeket a sorokat. Nem. Én tiszta szívemből érzem. Attól, hogy egyedül cipekedek haza a piacról, egyedül varázslom le a sörösüveg tetejéről a kupakot (tudtátok, hogy a konzervnyitón van sörnyitó is?? haha… 🙂 ) egyedül jutok át a holtponton egy hosszú futás közben, nem nyavalygok, hogy beázott a lakás és tök egyedül takarítom a víz után maradt hamvakat, és egyedül fekszem le magam mellé éjszaka az ágyba. Nem mondom, mert észre sem veszem. Mert most ennek kell történnie. És ez nem véletlenül történik most így. Ezekben a napokban, hónapokban. Most, erre a kis időre.
Mostanában, még akkor is, ha egy helyben ülök nyugodtan, még akkor is gyorsabban ver a szívem. Mert boldog vagyok és élvezek magammal minden pillanatot. Valahogy máshogy érzem magam, igazán jóban vagyok magammal és tágítom a határokat. Jól vagyok a saját kis világomban. Persze, hiányoznak az apró dolgok, bármennyire jó egyedül. A kis simogatás a nyakam körül, egy puszi elindulás előtt, a hangos sóhajok a hétvégi délutánokon. Hiányzik, mert emberből vagyok. És biztosan akkor fordul majd fel újra az életem egy férfi miatt, amikor egyáltalán nem számítok rá. És biztosan szuper lesz!
De most úgy érzem, hogy így a jó. Hogy magammal a legjobb és évek óta most először vagyok igazán jól. Nem fáj a gyomrom, nem várok senkire, nem éhezem érintésekre, nem vagyok türelmetlen. Én magam, saját magamnak parancsolok és úgy igazán, intenzíven megélek mindent, ami bennem és körülöttem zajlik.
Mindezek mellett rájöttem arra is, hogy kell lennie az ember fiatalkorában egy olyan időszaknak, amikor egyedül van. Amikor elveszhet úgy a tömegben, hogy nem keresi senkinek a kézfogását. Hogy rámosolyoghasson teljes bűntudat nélkül a villamoson álldogáló férfira és utána fordulhasson hazafelé a sarkon. Hogy mondhassa azt, hogy szabad vagyok, mint a madár! És habzsolhassa mindazt a lehetőséget, ami az ölébe pottyan eközben. Egy kicsit, azért szerintem kell egy ilyen időszak is.
Mert mindeközben én rájöhettem, hogy ezzel az egyedülléttel nincsen semmi baj. Mert most van lehetőségem arra, hogy magam körül foroghassak, hogy a világ körülöttem foroghasson és én élvezhessem ezt.
Nagyon! Egyedül, de nagyon!
(2017.03.06.)
fotó: saját