Sörözök magammal

Péntek este, még mindig kissé náthásan, beléptem a lakásba és hálát adtam, hogy illatos csend fogadott. Megvacsoráztam és közben hallgattam, ahogy a tavaszi csicsergés halvány foszlányai beszöknek az ablakon. Tegnap a Sparban beszereztem egy világos sört, ami a kassza felé vezető úton volt elhelyezve, hátha a szerencsétlen, hónap végén arra lézengő vásárló, esetünkben én, bepakolja azt a kosarába, amiben a /tej, müzli, kenyér/ legfontosabb aprócikkek lelhetőek fel.

Felbontottam a sört, kitöltöttem egy pohárba és türelmesen vártam, hogy a hab eltűnjön végre és belekortyolhassak a hideg italba. Leheveredtem az ágyam szélére. Nem sokszor van ilyen. Mindig van valami program valakivel, vagy fel kell töltenem egy bejegyzést és azonnal benyomom a laptopot, vagy elutazom, vagy csak úgy nyomkodom a telefon képernyőjét órákig a semmibe. Mindig van valami… De ma este, valahogy jólesett a csend. A magány. A hideg sör. Az ágyszéli magányos ücsörgés.

Egy pár korty után az alkohol elkezdett dolgozni. Tudod, amikor olyan kellemesen zsibbadtnak érzed magad és felerősödnek azok az érzeteid, gondolataid, amiket az elmúlt időszakban félrepakoltál, a majd holnap megcsinálom/átgondolom teendők közé, de amik azért fontosak.

Szétnéztem magam körül. Boldog lettem a fél órája vásárolt, Ikeás párnahuzattól, mert éppen eldöntöttem, hogy a mustár színt, így tavasszal becsempészem a lakás több szegletébe is. Aztán a plafonra tévedt a tekintetem. Ójajj, most már jövőhét végén tényleg visszafestem fehérre azt a pár sárgálló foltot, amit a januári beázás okozott. Most már tényleg! Már két hónapja történt. Most hétvégén nem, mert megígértem az unokahúgomnak, hogy végre elmegyek a kézilabda meccsére. De jövőhéten! Igen, jövőhéten biztosan lefestem…

Visszagörnyedek, iszok még egy kortyot a sörből. Eszembe jut, hogy a kolléganők merre is járnak. Mindig megkérdezem tőlük, hogy mit csinálnak majd hétvégén. Valaki barátnőzik, a másik mozizik és valami italozós program is volt. Én meg itthon, egyedül… Nah, de sebaj, úgyis még taknyos vagyok. Kéne kicsit pihenni.

Ülök még itt egy kicsit… A csendben. Élvezem a finom bizsergést, ami itt-ott ébredezik a testem apró, rejtett részein. Meglátom azt az icipici követ a szekrényem polcán, pont velem szemben. A Kopaszi-gátról van, ahol tavaly ilyenkor együtt sétáltunk azzal a szép, barnaszemű fiatalemberrel. Eszembe jut, hogy már több, mint két hónapja, hogy egy nagy csókkal a szája szélén otthagytam a budai lakásának ajtajában. Vissza sem bírtam nézni, annyira nehéz volt őt otthagyni. De még tegnap is eszembe jutott, ahogy a kaktuszokat lefotózva véletlenül nem előre, hanem visszafelé kattintottam a fényképezőgépen és elém került a fotó, amin a szikla tetejéről, a nagy szakállán át mosolyog rám hunyorogva. Összeszorult a gyomrom, de nagy levegőt vettem és elűztem a mellkasomat szorító, keserédes emlékek pillanatait.

Megráztam a fejem, ittam még egy kortyot a sörből. Ücsörögtem tovább, simogattam a pöttyös, szürke zoknimat, felmelegítve ezzel a lábujjaimat. Merengtem magamban kicsit és élveztem a péntek esti szabadság össze-vissza csapongó gondolatait. Ránéztem a ruháimra, amik közül még itt-ott kilógtak a kötött holmik. Most már elő kellene szednem az ágyneműtartóból a tavaszi, nyári cuccokat. Végre! Mert hát már ma reggel is alig bírtam felöltözni. Persze, ez nálunk, nőknél úgy egyébként is mindig probléma… De ma reggel tényleg az volt.  A kockás ingemet hajtottam fel könyékig, hogy valamennyire szabadabb legyen rajtam a viselet. Nah, akkor azt is meg kell csinálni…

Mindig mindent meg kell csinálni… Olyan talán nincs is sosem, hogy minden meg van csinálva. Mennyire szörnyű már, amikor az ember már saját magára gondol csak és saját magáról gondoskodik. Csak. Csak ő maga, saját magáról.

A saját tavaszi ruháimról, a saját díszpárnámról, a saját, péntek esti sörömről. Meg arról is, hogy jól dolgozzam fel, akit otthagytam a budai lakás ajtajában, és arról is, akivel jövőhéten randizok. Hogy megfelelő helyre soroljam őket a kis szívemben, hogy én magam is teljes egészében megmaradjak magamnak épen és kereken. Piros pöttyösen és boldogan.

Péntek este, kissé náthásan, ücsörgök az ágy szélén és futkosnak a gondolataim, amik éppen most a legfontosabbak akkor, amikor sörözök magammal.

 

(2017.03.24.)

fotó: saját

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Szólj hozzá!