Sári gyors léptekben haladt hazafelé. Olyan gyorsan szedte a lábait, amennyire gyorsan csak bírta. Már besötétedett, így nagyon oda kellett figyelnie, hogy ne botoljon meg a járdán és a pocsolyákba se merüljön el bokáig. Ma is túlórázott, így már 7 óra is elmúlt. Mindig ez szokott történni, amikor megcsúsznak az órái. Ha a nap elején egy-egy gyerek későn ér be, olyankor borul az egész menetrend és a 10-20-30 perces késéseket tolja maga előtt, amik összeadva már órákká duzzadnak. Emiatt sietett haza… Kezében egy óriási, illatos, érett ananászt cipelt, ami a holnapi gyümölcssaláta fő alkotóeleme lesz.
-Sári! – szólt egy hang az utca jobb oldalán lévő középiskola kapui mögül. – Hát ezt nem hiszem el, Sári!
A lány a hangtól hirtelen megállt, teste alig bírt egy helyben maradni a gyors váltástól, ahogy a szélsebes lépteket az egy helyben való ácsorgás váltotta fel. Kezét a homlokához emelte.
-Nézzenek oda! Palkó! Te magasságos, de régen láttalak! – húzódott mosolyra a szája és lépett párat a járdán afelé, ahonnan a hang érkezett. Majd meglátta Palkót az iskolaudvaron, ránézett és szinte a nyakába ugrott. A hang tulajdonosa viszonozta az ölelést, és még közelebb húzta magához a lányt. Orrát belefúrta a lány nyakába, már amennyire a vastag ballonkabát magas nyaka és az oldalgombok engedték.
Orgonaillat. Sári régi parfümje, ami egyszerre édes, gyümölcsös és virágillatú. A friss orgonát juttatta Palkó eszébe és hát… ezernyi emléket a gimnáziumi évekből.
-Hát te? – kérdezte Sári, kibontakozva a fiú szoros öleléséből.
-Hát én, itt dolgozom! – Palkó színpadiasan felemelte a kezét és egy széles mozdulattal mutatott a mögötte lévő iskola épületére. – Angolt tanítok felsősöknek. Nem szuper? Mindig is imádtam a nyelveket, már vagy száz idegennyelvű könyvet gyűjtöttem össze otthon, amiket természetesen el is olvastam és képzeld, gimi óta már hat nyelven beszélek!
Sári elismerően füttyentett és fülig ért a szája, miközben a fiút hallgatta.
-De hát én is kérdezhetném, hogy hát te? Hát te semmit sem változtál! – mutatott Sárira és mutatóujját körös-körbe mozgatta, mire a lány megpördült önmaga körül. Hosszú, a derekától lefelé bővülő ballonkabátja széles szoknyaként pörgött, miközben Sári kuncogva megállt és pukedlizett egyet.
-Nah, hát köszönöm! Vigyázok az alakomra! – nevetett és Palkó mellkasára emelte a kezét óvatosan. – De ne csapd itt nekem a szelet, te! Szoknyavadász! – nevettek mindketten. Pár pillanattal később felocsúdtak a viszontlátás örömétől és Palkó úgy érezte, mindenképpen szeretné Sárit kifaggatni az elmúlt évekről
-Beülünk valahová? Van itt pár sarokra egy normálisabb, kicsi kocsma. Oda szoktak a diákjaim járni suli után… persze mostanra már kiürült, már mindenki hazament. Én sem szoktam ilyen sokáig benn maradni, de teszteket pakoltam össze, segítek a franciás kollégának és otthon nem megy a koncentráció… felettem egy háromgyerekes család lakik, a kicsik egész este fel-le rohangálnak, az őrületbe kergetnek. – mesélte Palkó, miközben elindultak a kocsma felé.
Sári séta közben két kezével maga előtt tartotta az óriási, súlyos ananászt. Palkó befejezte a mondatot, mire feltűnt neki az óriási gyümölcs a lány kezében, amit szinte dédelgetve cipelt magával.
-És ő? Az új haverod? – kérdezte nevetve a fiú. – Igen, nézett rá kacéran Sári az ananászra, megsimogatta a “fejét”, majd csókot nyomott rá. – El is neveztem Bobbynak! – mondta nevetve Sári, amitől Palkó is újra nevetni kezdett.
-Egyébként meg: jó, hogy mondod! Cipelhetnéd te is helyettem, mert dög nehéz! – nyomta ezzel a lendülettel a gyümölcsöt Palkó kezeibe.
-Okééé… akkor most már mind haverok vagyunk! – mondta a fiú, továbbcipelve a nagy ananászt, miközben oda is értek a kocsmához.
-Szevasz, mi újság haver? – üdvözölte Palkó a csapost, akivel havonta néhányszor találkozik, amikor kimenőt ad magának, vagy pár kollégájával a tanári karból betérnek egy görbe estére.
-Sziasztok! Mit kértek ma este? – kérdezte a bajszos öreg a pult mögül.
-Nekem jöhet a szokásos, három deci száraz vörös. Neked?
-Áhh, köszönöm, én csak egy gyümölcslevet kérek! – válaszolt félmosollyal az arcán Sári. – Bobbynak ugyanezt! – nevetve tette hozzá, amitől Palkó is nevetni kezdett és feltette a pult tetejére az ananászt, mint valóságos fogyasztó vendéget.
A kocsma hátuljában lévő magasabb asztalokhoz ültek le, amik előtt háromlábú, piros bárszékek sorakoztak. Kényelmesen lepakoltak, kettejük közé helyezték a gyümölcsöt és koccintottak a viszontlátás örömére.
-Hány éve is? – kérdezte Sári Palkótól, miközben tenyerét a fejéhez emelte, ezzel szögegyenes frufruját a homlokához szorítva.
-A giminek? Az érettséginek? Vagy hogy elfelejtettél felhívni, miután nem vártál meg az elsőnek tervezett randevún?
-Kicsoda? Én? Miről beszélsz te szoknyavadász! – legyintett a levegőbe Sári és kicsit zavarba jött, így belekortyolt a poharába.
Palkó mosolyogva nézte a lányt… Olyan más volt, mégis ugyanolyan. Az illata, a mosolya, a hosszú szőke hajtincsei, amik magas léptei után alig bírják az iramot és folyton Sári körül lebegnek. Imádta ezt… már akkor is… a gimnáziumi évek alatt.
Sári másodikban csatlakozott az osztályhoz, miután vidékről városba költöztek, mert az apja kapott egy visszautasíthatatlan állásajánlatot. Palkó már akkor fülig beleszeretett a lányba, amikor belépett az ajtón szeptember elsején. Hosszú, patchwork stílusú szoknya volt rajta, az anyukája varrta neki sok-sok különböző színű és textúrájú anyagból. Sárga blúzt viselt és a hajában egy fényes, napraforgós hajcsatt volt. Az utolsó sorban ült le, ott volt egy szabad hely és ahogy végigsétált a sorok között, Palkó az egész jelenetet lassított felvételben látta… Majd az orgona tavaszi, friss illatára tért magához, de aztán rájött, hogy ez az édes illat Sári illata. Ottmaradt a levegőben az orra előtt és játszott az érzékeivel.
Ettől a perctől kezdve a fiú minden lehetőséget kihasznált, hogy egy-egy gyors, lopott megjegyzést tegyen, ha Sárinak megerősítésre, dicsérő szóra, segítségre volt szüksége. Sosem mesélte el neki, hogy mit érez iránta, viszont a legszorosabb barátság alakult ki közöttük. Minden nap, suli után is összejártak, mindenről és hosszú órákon keresztül beszélgettek, miközben tekerték a bringát és bejárták az egész várost.
Sári és Palkó most visszaemlékeztek minden közös emlékre és nagyot nevettek közben. Pont ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, a gimnáziumi évek alatt.
-És arra emlékszel, amikor sprintet futottunk tesi órán és a kötelező táv végén összenéztünk és mindketten ugyanarra gondoltunk?
-Az biztos! Olyan gyorsan futottunk tovább, hogy a többiek csak lestek utánunk…
-Hát nem hiszem, hogy érezték azt az adrenalint, akkor és bármikor máskor, amit mi ketten. Amit a versenyzés, meg az, ahogy legyőzöd a saját korlátaidat, azt a sebességet… ahhh, imádom. – fújta ki a levegőt Sári magából elégedetten.
-Gondolom azóta is sokat sportolsz, mert az elmúlt tíz év nem igazán látszik meg rajtad. Mondhatni, csúcsformában vagy!
-Ohhh, hát köszönöm uram! Ön aztán tényleg nem tudja hol a határ, ha bókokról van szó!
-Ugyan… csak neked bókoltam, már a gimiben is. – mondta maga elé a fiú, majd újra kortyolt egyet. Egy pillanatra csend lett, amit Sári tört meg.
-Egyébként igen, minden tavasszal és ősszel lefutok egy maratoni távot. Nah, nem az ittenit, mert engem senki nem vesz rá arra, hogy többezer ember között izzadjak, a fővárosban, a forró aszfalton.
-Hát akkor hol?
-Hazamegyek nagymamámhoz és elindulok ott. Kis, vidéki falvak között, aztán a végén hazavonatozom. Ott aztán se aszfalt, se tömeg, de még autók se gyakran járnak. Fantasztikus érzés ott futni, szinte a vadonban, kis ösvényeken. Egyszerre versenyeznek veled az égen a madarak és a friss tavaszi szél. Az őszi tájról meg ne is beszéljünk, sírni tudnék tőle, annyira gyönyörű. Mindent szeretek benne, az illatokat, a frissességet, a gyönyörű napraforgómezőket, az erdőszéli ösvényeket. Ahogy dolgozik a testem, majd belehalok, de mindemiatt megyek tovább.
-Hm… – fűzte hozzá Palkó és csillogó szemmel figyelte, ahogy a lány mesél.
-Meg aztán, nem nehéz formában maradnom a hétköznapokban sem… benn a belvárosban van egy kis stúdióm, gyógytornász vagyok, gyerekek járnak hozzám.
-Tényleg?
-Igen, igazából a tesi főiskola alatt rájöttem, hogy jó lenne valami olyan szakirány, amivel később majd gyerekekkel tudok foglalkozni. Tudod, hogy mennyire imádom a kicsiket!
-Igen, igen, jól emlékszem… – mondta Palkó és visszaemlékezett rá, hogy Sári rengeteget vigyázott és játszott az ikertesóira, akik amikor ballagtak a gimiből, még csak négyévesek voltak.
-Szóval már évek óta ott vagyok, a belvárosi mozgásstúdióban és szeretem is nagyon. Van benne elég szabadság, rugalmasság, hiszen én osztom be, hogy melyik nap hányan jönnek hozzám. Így tarthatok hosszú kávészünetet is akár, elmehetek futni és mindig kijárok ebédelni is. Képzeld, Eszterrel összejárunk néha!
-Takács Esztivel? A barna hajúval?
-Igen, vele, bár most már vörös a haja. A gimi után évekig nem találkoztunk, de a mellettünk lévő irodát bérli. Ügyvéd lett, képzeld! És így mindig összeegyeztetve tartjuk az ebédszüneteket, meg néha találkozunk máshol is.
-Tök jó! Én nem szoktam senkivel sem találkozni a suliból.
-Komolyan? Még a Bór Pisitvel sem?
-Kivel?
-Hát a Pistivel! Nagy haverok voltatok gimiben, nem?
-Micsodaaa? Én? A Bór Pistivel? Mert hagytam neki, hogy lemásolja a házimat? Az aztán a nagy barátság… Az a gyerek nem látott túl a videójátékokon. Minden nap, mikor megkérdeztem, hogy mizu, órákig mesélt arról a sok marhaságról, amikkel egész éjjel játszott.
-Nah, látod, hogy haverok voltatok! Ha minden nap megkérdezted tőle, hogy hogy van! – vágta rá nevetve Sári. – Palkó is nevetett, de azért azt még elmesélte, hogy amikor becsöngettek Pisti a mondat közepén abbahagyta a fő ellenség legyőzésének taktikáinak ecsetélését, de amint kicsöngettek, odaugrott mellé és ott folytatta a mondatot, ahol abbahagyta…
Mindketten nagyon nevettek ezen. Sárinak még a könnye is kicsordult. Pár perc múlva nagy levegőt vett, elővett a ballonkabátja zsebéből egy gyűrött papírzsepit és a szélével letörölte az arcáról a nevetéstől kigördült könnycseppeket.
-Jajj, hát ez azért jó… A Bór Pisti és a videójátékok. És? Egyébként hogy vagy? Feleség, gyerekek?
-Áhh, nem, egyedül vagyok… – mondta Palkó és figyelemelterelés céljából, illetve hogy elnyomja a torkába gyűlt gombócot, kortyolt egyet a vörösborból.
Palkó évekig figyelte szerelmesen Sárit. Együtt lógtak, mindent megosztott egymással, a fiúban mégsem volt sose annyi bátorság, hogy előhozakodjan az érzéseivel. Többen összejöttek az osztályban, majd pár hónap múlva összevesztek és akkor napokig gyászos csend honolt az egész osztályban. Senki nem tudta, hogy most mi kell és mit lehet mondani, melyik oldalra álljon, ha egyáltalán volt rossz és jó oldal. Félt ettől a kellemetlen helyzettől és mindig is úgy gondolta, hogy Sári és ő még túl fiatal ezekhez az érzelmi háborúzásokhoz… Az még oké, hogy együtt lógtak, eljártak bringával a közeli tóhoz, de mindig kitaláltak valami marhaságot, amivel elütötték az időt. Palkónak túl fontos volt a lány, a közös élmények, minden közösen eltöltött pillanat és még nem nagyon érezte magát késznek egy romantikus kapcsolathoz. A szexhez meg pláne. Még elsősként nyáron kapcsolgatta a tévét éjszaka és véletlenül odakapcsolt egy felnőtt csatornára. Elállt a lélegzete a látványtól és annyira megijedt, hogy soha többé nem akart ilyet látni. Azt gondolta, minden szexuális élmény ilyen, mint amit abban a pár másodpercben elkapott a tévében.
A zenegépből a kocsmában John Lennon szólt, a Woman, amire Sári és Palkó a végzős, téli bálon táncolt. Rázták vadul a hajukat valami őrült dalra, amikor a zene elhalkult és elkezdődött ez. Palkó kérdőn nézett a lányra, aki minden szégyenlőség nélkül közelebb lépett a fiúhoz, megfogta a két kezét, a derekára helyezte, aztán átfonta karjait a fiú nyakán. Még közelebb húzódott és fejét Palkó mellkasára hajtotta. Percekig így ringatóztak, miközben körülöttük mindenki csókolózott valakivel. Még a bibircsókos Andika néni is, aki a konyhán dolgozott. Ők viszont csak andalogtak lassan, egymáshoz közel, de semmi más nem történt. Palkónak mégis ez volt élete legszebb pillanata. Érezte, ahogy ég az arca, a szíve majd kirepül a mellkasából és annyira finomnak és bódítónak érezte Sári orgonára emlékeztető illatát, hogy forgott körülötte a terem. Észre sem vette, hogy véget ért a dal.
-Hm… erre emlékszel? – kérdezte eltűnődve Palkó.
-Mire? A zenére? Naná! Hogy betojtál, amikor vége lett annak a Rolling Stones dalnak és lassúra váltottak.
-Hát persze, hogy betojtam. Nem gondoltam, hogy velem szeretnél táncolni és romantikusan ömlengniiii! – nyújtotta hosszúra a szó végét Palkó, mire Sári újra nagyot nevetett.
Gimiben Palkó még nem mert így beszélni Sárihoz. Nem merte őszintén feltenni a kérdéseit és elmondani, mit érez. Az érettségi előtti hetekben pedig már annyira izgult, hogy semmi másra nem tudott gondolni, csakhogy túlélje a vizsgát. Utált felelni is, mindig annyira zavarba jött mások előtt, hogy nem találta a szavakat a mondatok végén, amivel saját magát húzta csőbe. Valami teljesen más szót mondott és úgy ragozta, hogy teljesen érthetetlen lett az egész mondat. Aztán amikor vége lett az érettséginek és a bizonyítványt osztották, Palkó a legszebb ünneplős ruháját vette fel. A haját oldalra zselézte, ahogy az apjától látta, majd kölcsönvette apukája legdrágább parfümét és körbefújta magát vele, többször is. Amikor kilépett a fürdőszoba ajtón az ikrek majd megfulladtak a parfüm felhőtől. De Palkó mit sem törődve mindezzel felszegett fejjel indult az iskola felé. Eltökélte, hogy vége a kellemetlen gimis éveknek, csodás nyár elé néznek. Ennek az első lépése pedig az lesz, hogy elhívja Sárit randevúzni. Egyszerre izgult, várta a lehetőséget és félt, de természetesen semmi oka nem volt rá. Sári a nyakába ugrott a kérdés után és izzadt puszit nyomott az arcára, aminek helyén ott maradt rózsaszínű, bazsarózsa illatú szájfénye. Palkóval hazafelé madarat lehetett volna fogatni. Kezében a színötös érettségi bizonyítvány, arcán égett Sári puszijának nyoma, előtte pedig a végtelen hosszú három hónapnyi boldog nyár.
Aztán a két nappal későbbi randevú teljes kudarcba fulladt. Palkó öccse, amelyik pár perccel volt fiatalabb a másiknál, leesett a lépcsőn, aminek következtében felszakadt a homloka és Palkó szülei fejvesztve rohantak vele a sürgősségire. Palkó pedig otthon maradt és próbálta megnyugtatni a pár perccel idősebbként született kisöccsét, aki torkaszakadtából ordított és sírt egyszerre. Annyira megijedt a lépcsőn leboruló tesója véres látványától és hogy a szülők kiabálva indultak el otthonról őt otthagyva, hogy egyik eddig bevált módszer sem tudta elcsitítani. Még arra a pár másodpercre sem, amíg Palkó a telefonban próbált érdeklődni Sári anyukájától a lányról… aki persze már régen elindult a megbeszélt randira. Palkó egyszerre volt elkeseredett és ideges, ami persze ordító kistesója helyzetén sem javított. Az órákig tartó hiszti végén végül a kicsi elaludt és a fiú szülei is hazaértek karjukban az óriási, fehér pólyával ellátott és körbekötözött fejű négyévessel.
Palkó eztán fejvesztve rohant a megbeszélt randihelyre, de természetesen Sári már sehol nem volt, hiszen órák teltek el a megbeszélt időponttól. A fiú bizonytalan volt, mert úgy érezte becsapta a lányt. Nem mert hozzájuk elmenni, de hazaindulni sem akart, így körbe-körbe sétált a főtéren, majd éjfél körül hazament. Pár napig még marta a bűntudat, mire anyja biztatására vett egy csokor virágot és becsöngetett Sáriékhoz. De sajnos elkésett, mert Sári aznap reggel focitáborba ment, ahonnan majd átutazik vidékre a nagyszüleihez és csak az egyetemi beköltözés előtt jön újra haza. Palkó teljesen letört. El sem köszönt Sári anyukájától, rögtön hazament, bezárkózott a szobájába, ahol napkeltétől napnyugtáig John Lennont hallgatott. Teltek a hetek, hónapok, mire azon kapta magát, hogy már ő is az egyetemi beiratkozásra készülődik. Sárit az ország másik felébe vették fel, egy teljesen más városba, így nem akarta keresni. Bántotta, hogy elszalasztotta az elsőnek tervezett és végül soha meg nem történt randevút. Furcsállta, hogy Sári sem keresi, így hát belenyugodott a helyzetbe és elkezdte az egyetemet. Hamar új barátai lettek és évek teltek el, közben persze sokszor eszébe jutott Sári, de minden maradt úgy, ahogyan előtte. Egyikőjük sem kereste a másikat.
És erre egyszercsak meglátja az utcán, majd itt ülnek egymás mellett és a régi szép időket elevenítik fel ketten.
-Megyünk lassan? – kérdezte Sári. Palkónak eszében sem jutott, hogy indulniuk kellene. Pedig kedd volt és az óra már elütötte az éjjel 11-et, ő viszont nagyon-nagyon jól érezte magát.
-Persze, induljunk! De azért összefutunk még? – kérdezte vágyakozva és csillogó szemmel a lánytól.
Sári kissé komoly lett, szótlanul csusszant le a bárszékről, a sálját a nyakába tette, kihúzta alóla hosszú szőke haját, aminek hajszálai a kötött anyagtól feltöltődve táncoltak körülötte a levegőben. Ujjaival a frufrujához nyúlt, kissé összeborzolta, majd felnézett Palkóra. Elmosolyodott, kedvesen és őszintén, majd a hasa felé nyúlt és megsimogatta gömbölyödő pocakját, amit Palkó eddig, a ballonkabát nyújtotta rejtekhelyen nem is vett észre.
-Sajnos nem lehet… tudod a Férjemmel… a Férjemmel itt lakunk nem messze. Már két éve.
Palkó elfelejtett levegőt venni, annyira váratlanul érte az, amit Sári mondott. Az elmúlt órákban olyan boldog volt, mint már nagyon régen. Talán olyan boldog, mint a gimnáziumi évek alatt. Talán olyan boldog, mint a téli bálon, amikor összebújva táncolt Sárival. A légzés, a beszéd, de még egy mozdulat is nehezére esett, így csak ült tovább mozdulatlanul a bárszéken, Sári szemébe nézve.
Sári lenézett a hasára és kezével pár finom mozdulatot tett, simogatva puha, kötött ruháját a hasa körül.
-Áprilisra várjuk… a hónap végére, húsvét tájára. – mondta még mindig lefelé nézve Sári, majd felemelte a fejét, közelebb lépett Palkóhoz, lassan megpuszilta a fiú arcát. – Örültem! Minden jót Palkó! – nézett a fiúra, aki Sárira nézett, oldalra biccentette a fejét, nagy levegőt vett, de nem tudott megszólalni. Annyi mindent mondott volna, de úgy érezte, ide a minden is kevés lenne.
Sári kifelé indult, menet közben összegombolta kabátját, nyaka köré tekerte a színes, kötött sálat, majd kilépett az utcára. Nem nézett vissza és az ajtót sem csukta be maga mögött. A nehéz üvegajtó lassan csukódott be, magával húzva kintről az éjszaka kissé fagyos, rideg levegőjét és pár őszi falevelet. Palkó megborzongott a váratlanul érkező hideg levegőtől. Lassan lecsúszott a székről, majd az asztalra meredt.
Az ananászt ottfelejtette… A gyümölcs az asztal szélén ücsörgött és Palkót bámulta.
2020. október 19.
