A gyengéd, tavaszi szellő ringatja a hintát alattam. A kis, puffancs felhők jobbra és balra mozognak a nagy kékség előtt, mintha kecsesen táncolgatnának jókedvükben. Még szerencse, hogy a jótékony, tavaszi napsütésre hivatkozva nem tettük fel a hintára az árnyékolót. Különben kimaradnék ebből a felhőnyi táncmulatságból.
Hirtelen újra rám tör az a fullasztó, nyomasztó érzés, ami már hetek óta uralja a közhangulatot. Mi lesz velünk? Hogy lesz tovább? Hogyan tudjuk a legnagyobb bajt megelőzni? Hogyan tudjuk magunkat és szeretteinket megvédeni ebben a vírushelyzetben? Kérdések, érzések, gondolatok és statisztikák cikáznak a fejemben. A mellkasomat nyomja lefelé, egyre nehezebb, mintha egy szikla lenne rajta. Éjszaka is szoktam ezt érezni. Amikor minden feladat, munka kész, pihennek a futócipőim és a kiflijeim is mind megsültek. A testem pihen, de az agyam tovább pörög és fél…
A jobb oldalamra fordulok és inkább körbe pásztázom a kertünket. A hátsó udvar mos lett kész. Az elmúlt egy-két évben gyűjtögetett bútor és kiegészítő mind helyet talált magának. A kertet viszont meghagytuk a szülőknek, így a járda másik oldalán már minden vetőmagot gondosan a föld alá bújtattak. Ki vannak helyezve a rácsok, amire majd fut a paradicsom, az uborka, a tök és minden más finomság, amiknek hazai, kerti ízeit évről évre élvezhetjük. Merthát nincs is annál jobb, amikor a napsütötte paradicsomot leszakítod a gazdag, zöld tőről és beleharapsz. A meleg, édes lé szétfröccsen a szádban és csurog le az álladon. Ajándék, amivel a bolti, vízízű műparadicsom sosem fog versenybe szállni. Most még minden kopár és föld színű a kertben, de már látom magam előtt a gazdag termést, amivel Róbert szülei megajándékoznak minket. Merthát azért ahhoz nem csak jó föld és napsugár szükségeltetik… hanem kemény munka, locsolgatás reggel és este és odafigyelés, gondoskodás. Ez az ő feladatuk, mindennapi munkájuk tavasztól késő őszig. A veteményeskert egészen a szomszéddal határos kerítésig vezet. Kicsinek tűnik, de ha belegondolok, hogy mennyi minden elfér benne, máris nem olyan szűkös. Csak nekem furcsa még… Még három év után is szokatlan, hogy a kert végén kerítés van és hogy az egész kertet körbe lehet ugrálni másfél perc alatt. Mert ahol én felnőttem, ott az udvar és a kert egészen más fogalom volt… Otthon az udvar és a kert is igazán határtalan volt.
A nagyszüleim kertje végét egy kis patak határolta. Nem laktak messze egymástól, mégis sok mindenben különbözött a két kert egymástól. A Kéninger Mamáéknál a hátsó udvarban mindig disznók voltak és hát az volt az első, hogy megálltam felettük és hosszasan figyeltem őket. Sosem értettem hogyan tudnak annyi undorító dolgot magukba tömni és hogy azok a kis lábak hogyan bírják el azokat a nagy testeket. Miután eleget szórakoztattam magam a disznók bámulásával, bekukucskáltam a kertkapun. Nem sok időt töltöttem ott kinn, mert Mama mindig talált valami elfoglaltságot nekünk, de arra azért emlékszem, hogy szépen művelt, szabályos volt minden. Pár házzal feljebb, az Izsó mamáék kertjében már annál több emléket szereztem. Az elejében volt egy kis pince, ahová ha Anya beküldött krumpliért, vagy valami másért, mindig nagyon kellett igyekeznem, mert a pince fala tele volt csupasz csigával. Ezektől még mindig irtózom és kislányként épphogy összekapkodtam a pincéből a szükséges holmikat, a krumplit vissza se takartam, csak fejvesztve menekültem kifelé, nehogy a nyakamba pottyanjon a csiga. Aztán sokszor magamon nevettem, mert miután már elhárult a veszély, az egész olyan viccesnek tűnt. A pince után zöldségeskertet neveltek Papóék. Egymással szemben, szimmetrikusan, csinos kis ágyások voltak. Aztán jött a kedvenc részem! Az egres, ami minálunk csak brüszke, a málna és a ribizli bokrok választották el a zöldséges részt a gyümölcsöstől. Imádtam, amikor már minden érett a kertben és amikor az egész család kis hokedliken csücsülve szedte az érett gyümölcsöket. A ribizlit szerettem a legjobban. Igaz, hogy szúrós volt, így óvatosan pakoltam a kis kádba, de azokat a fürtöket, amiken a legpirosabb, legnagyobb ribizliszemek voltak, azt mindig megettem. Nagyon szerettem az óriási, piros szemeket, amik duzzadtak a meleg napsütéstől és úgy roppantak szét a számban, mint apró, érett dinnyeszemek. A mini finomságok után gyümölcsfák voltak. Alma, barack, szilvafák és a kert végében csordogált a kispatak. Még nagyon kicsi voltam, amikor Papó itthagyott minket, sajnos utána már csak pár évig volt ennyire pompázó a kert, de bennem számtalan kedves emléket hagyott maga után.
És a mi kertünk? Nah az volt az igazi édenkert… Nekünk, gyerekeknek biztosan. Se az udvarnak, sem a kertnek nem volt határa se széltében, se hosszában. Mikor még általános iskolás voltam, a mellettünk üresen álló két, hosszú telek eladásra kínálkozott és a szüleim kapva-kaptak az alkalmon, triplájára bővítették a játszóterünket. Az udvaron diófa, birsalma, organabokrok illatoztak és kínálták gyümölcseiket nekünk, mi pedig vígan hintáztuk át rajtuk a gyerekkorunkat. A kertben már mindenféle zöldség, gyümölcs megtalálható volt, a melegházon túl itt is patikarendben sorakoztak az ágyások, aztán egyre felfelé, sávokban jelent meg minden, aminek nagyobb helyre volt szüksége a gyümölcsözéshez. A kert végén, a kukoricásban lehetett kergetni és ijesztgetni egymást. De ha még nem lett volna elég a kalandból, a kert végében egy erdei út vezetett. Ez zárta le az összes utcabeli ember kertjét. Nem voltak kerítések sehol, csak barnára sült emberek, akik nyáron egymásnak átintegetve szemlézték a szomszéd termését. Valahogy akkoriban még minden kert olyan szép volt, rendezett és színes. Mindenki örömét találta ebben a hosszas, fáradtságos, de sok egészséget, vitamint, termést hozó elfoglaltságban. A kertek végi kis ösvényen túl, pár lépéssel már az erdőben találtuk magunkat. Őzikét, vaddisznót, rókát is felfedezhettünk itt és naphosszat kergettük cserebogarak zengő hadait. Úgy emlékszem vissza, mintha itt mindig nyár és napsütés lett volna. Megnyugtatott a tudat, ha Anya és Apa a kertben voltak, amikor hazaértem az iskolából. Ledobtam a hátizsákomat és szaladtam felfelé hozzájuk a meredek, határtalanul magasodó édenkertbe. Felültem a gumihintára és a nagy diófán meglöktem magam. Mindig féltem, amikor kilengett, hogy ha eddig nem is, de most biztosan le fog szakadni… Aztán sosem szakadt le, de én hamar meguntam a kényelmetlen hintát. Letelepedtem két ágyássor között, hallgattam, ahogy Apa a gyomlálásra hívja fel a figyelmemet, Anya pedig csendesen csitítja, hogy „Hagyd a gyereket, most ért haza, biztosan elfáradt”. A háztartásban megtalálható négy-öt macska ilyenkor mindig a lábuk alatt lézengett, és amikor én, vagy a testvéreim leültünk a kertbe, a macskák rendszerint az ölünkbe másztak.
Sütött a nap, boldogok voltunk az aznap megtett kilométerek miatt, a gyomlálás eredményéért és hogy minden zöldség és gyümölcs kerekedik, éred, bújik kifelé. Határtalan érzést nyújtott ez a nagy szabadság, amit az udvar és a kert kilométerei nyújtottak számunkra. Ami miatt most furcsa az, hogy itt a kert végén kerítés van és az egész kertet körbe lehet ugrálni másfél perc alatt, amikor a miénkhez régen egy egész gyermekkor nem volt elég. Felhőtlen, végtelen kalandokat hozó érzés visszagondolni ezekre a kertekre. A papáékéra, a nagy szemű, édes ribizlire, a kert végi kispatakra, kukoricásra, de még a csupasz csigákra is.
Nagyobb ajándékot azt hiszem, nem kaphattunk volna az életben se én, se a testvéreim. Ajándék ez a kisebb, de gazdag és szeretettel teli kert, udvar és ház is. Ahol most hétfőtől vasárnapig mindannyian megtaláljuk, leginkább megkeressük a hasznos elfoglaltságainkat. Amit én próbálok minden nap napfényesnek, boldognak látni, hogy kicsit elfeledtesse mindazt, ami a kertkapun, a bejárati ajtón kívül, a nagyvilágban zajlik. Próbálom felfedezni mindazt, ami a sziklát, a nyomást a mellkasomról megemeli és az ég felé hajítja.
Másrészt nagy ajándék most ez az időszak is… hogy itthon vagyunk, együtt vagyunk. Hogy az öregeket megkímélve lebonyolítjuk a nagybevásárlást, hogy többet segítünk a kertben, a ház körül. Hogy többet vagyok itthon, hogy többször van csend és tudok gondolkozni. Hogy minap eszembe jutottak ezek a régi kertek, a bennük termő égi ajándék, a sok finom gyümölcs és zöldség. Hogy most itt vagyok és legépelem ezeket a szavakat. Hálásak lehetünk mindennek, hálásak lehetünk ezeknek az ajándék perceknek.
Ma éjszaka, ahogy elkezdett újra a mellkasomra mászni, nyomasztani a nehéz kő, viszont már elvágyódtam innen messze. Vissza a végtelen, határtalan kertekbe, a napsütötte, boldog, határtalan életembe.
2020. március 30.
fotó: VisualSzilvi