A buszos utazás hosszú volt és fárasztó. Rettentően izgultam, nem is igazán tudtam pihenni. Éjszaka értünk Olaszországba és egy leheletnyi ideig tartó elbóbiskolás után kinyitottam a szemeimet. Óriási tereket láttam. Régi épületeket, amik csodás fényben úsztak. A messzeségben csillogó, végtelen tengert. Minden új volt és más. A torkomba kis gombócok kezdtek toporogni és már alig vártam, hogy megvirradjon és nyelhessem végre az élményeket.
Sienában a Piazza del Campo az összes olasz napfényt összegyűjtötte. Annyi ember, annyiféle nemzetiség és napsugár gyűlt arra a helyre, amit még életemben nem láttam. A keskeny utcácskák viszont ellensúlyozták a legfőbb látványosságot. Hiszen ide már nem jutott annyi napfény, ember viszont hasonló létszámban. A szalmakalapos turistacsoportok egymás lábát taposták, miközben az idegenvezető lengő zászlajával értesítette őket minden apró részletről és évszázados látnivalóról. A részletek, az idő lassú, vontatott, izzasztó múlása, a Piazza del Campo sajátos embergyűjtőedénye, a szűk utcák, az apró, de annál kiválóbb csemegeboltok keveréke ez.
Monteriggioni bűbája levett minket a lábunkról. Apró város a magasban, ahol az étterem takaros teraszáról értünk kiáltottak a forró, édes szőlőszemek. Hálásak voltunk a múzeum hűvös falainak és az élménynek a felfelé vezető hosszú lépcsősoron, amit a levendula és a zöldellő olívabogyó bűvös, napsütötte elegyének illata okozott.
Firenzében a könyökünkig csorgó fagylalttal próbáltuk tartani a lépést bájos idegenvezetőnkkel. Monumentális épületek és kőszobrok százai előtt ámultunk, mígnem figyelmünket elvonta egy csapat fiatal olasz nő, akik edzőruhájuk mellett sem felejtettek el hangosan csacsogni vastagon rúzsozott szájukkal. Az embert megszédítő, a százfelé göndörödő hajzuhatag után áradó szirénillatot már nem is említve… Az Arno folyó partjait szelő Ponte Vecchio egy helyen sorakoztatta föl az összes színt, amit egy település házainak falán el tudsz képzelni.
Álltam a híddal szemben, hallgattam a sokszínű beszélgetést, figyeltem a házak festéseinek hatását az embereken. Néztem magam körül, ahogy a turisták fotókat készítenek, hallottam a híd alatt folyó víz lassú, ráérős csordogálását és éreztem, hogy a nyaralás pihenőpercei alatt minden érzékem figyel, zizeg, befogad mindent, amivel találkozom az út során és mindeközben rettentően boldog!
(2016.05.)
fotók: saját