Február
Filmszakadás. Nincs rá jobb szó… A talpam alól kicsúszik a talaj, nem tudom felmérni mit tettem. Nem is tudom, hogy mi történt, hogy ez egy döntés volt-e? Mibe vágtam a fejszémet, hogyan fogom végigcsinálni, miért ilyen nehéz, miért csináltam ezt? Minden ezer kilós súlyokkal ül rám és húz lefelé… Nehéz beszélni, nehéz mozogni, levegőt venni. Nem vágyok máshová, nem akarok előre lépni, nem akarom, hogy az élet másképpen folytatódjon. Csak őt szeretném, csak még tovább szorítani magamhoz.
Tudom, tudom, hogy fájdalmat okoztam. Hogy ő is fájdalmat okozott nekem. Az én könnyeimet is lenyelné, hogy könnyebb legyen nekem, s csak kapaszkodna még tovább belém, hogy együtt hátha könnyebb és könnyebb lesz… Nem értem teljesen mi miért történik, minden szürke és halovány. Vasárnap nem érzékelem az arcomnak ütköző szelet, s hétfőn a hajamat áztató esőt… Valahol, az agyam egy kicsi részében tudom, hogy ez jó, de érzem, hogy fáj.. Ahogy húzom a perceket magamhoz, ővele… Nem akarom, hogy elmúljon. Hogy megjelenjen a pont a történetünk végén.
Március
Fájdalom. Mélyen, szürkén, fáradtan telnek a napok és nem igazán tudom, hogy mi történt. Fáradt közönyben és szakadó esőben jövök, megyek egész héten. Alig veszem észre a környezetet. Csak teszem a dolgomat, rakom a lábaimat egymás után, kelek minden reggel, fekszem minden este. Közben nem háborít fel, hogy milyen az idő odakinn, nem érdekel, hogy miről beszélnek a kollégák, nem érzem a súlyát mások problémáinak, nem érdekel, hogy elfogyott a tej és be kellene vásárolni. Csak pihenni vágyom… Hazajövök, beállok a kádba és hagyom, hogy a vízzel együtt csorogjanak lefelé a könnyeim. Befekszem az ágyba és alszom… csak pihenni vágyom. Reggel újra minden fáradt, könny úszik a kedvenc zöld teájában és a reggeli müzlijében. Amit reggelente elém tett… Ott van a hűtőn, a szekrényemben, a telefonomban, a laptopomon, a tárgyaimban, a tetteimben, az életemben… És én csak könnyezem és pihenni vágyom.
Félelem. Eszembe jutnak dolgok, amiket elterveztünk. Hogyan fogom egyedül? Fogom egyáltalán egyedül? Eszembe jutnak dolgok, amiket megtanítottam neki. Akkor ezek mind hiába voltak? Eszembe jutnak emlékek, amik most nagyon fájnak…. Akkor ezentúl ezekről már mind meg kell feledkeznem? Ezentúl semmiről nem beszélhetek? Ezentúl ezek nem lesznek? Kivel fogom őket átélni? Kivel fogok nagy sárban túrázni, biciklizni, fotózni, zenét hallgatni, filmet nézni, a strandon boldogan lubickolni? Odabújni, sajtot, szőlőt enni és borozni? Gombák között élményt találni, kinek sütök szülinapi tortát, kivel fogok utazni és világot látni, kihez fogok vonatozni és kit fogok a peronon minden héten várni? Kihez fogok szerelmes verseket írni, kihez fogok beszélni, kire fogok mosolyogni, kivel fogok újra nevetni? Félek…
Düh. Eszembe jutnak dolgok, amiket átadtam neki, amiket a tenyerébe helyeztem magamból, amik miatt ő jobb ember lett… Rettentő dühös vagyok miattuk. Hogy én teljesen odaadtam és ezentúl ez mind hiányozni fog. Ezentúl ezt ő másnak nyújtja át, másnak ajándékozza tovább. Dühös vagyok minden boldog pillanatunkra, amik miatt most az élet oly félelmetes és amik miatt minden olyan fájdalmas. Dühös vagyok eseményekre, amik összekötnek minket. Dühös vagyok emberekre, akiket minden nap látok és őrá emlékeztetnek…
Segítség. Ezer ember ezer helyről nyújtja felém a kezét… Ő is nyújtja a kezét… Segít, beszélgetünk, sírunk, nevetünk. Magunkon, a másikon, egymáson. Segítenek, de amint elengedik a kezem, újra fáj és újra dühös vagyok.
Tudom, hogy csak két dolog segíthet rajtam. Az idő és saját magam.
Megnyugvás. Sokáig nem találom a helyem, mindenhová elmegyek, de valahogy nem az igazi egyedül. Pedig hányszor vágytam rá, ő is így írta… Hányszor szerette volna ezt a csendet, de valahogy mégsem az igazi. És most jön a hosszú hétvége… Félek tőle. Félek, hogy még jobban egyedül fogom magam érezni. Próbálok kikapcsolódni, de valahogy nem érzem még a helyem a világban. A harmadik napon elindulok a biciklimmel. Az idő csodás, a tavasz a szárnyai alá vesz, csak gurulok és gurulok és látom, ahogy a tavaszi napsugarak feldíszítik előttem az egész domboldalt. Kihajtom magam, majd megállok… Körülnézek. Mindenhol családok, szerelmes párok sétálnak, kergetőznek, összefonódva élvezik a napsugarakat. Leszállok a bicikliről, végignézek magamon. Fel vagyok öltözve, mégis úgy érzem, hogy a nap minden porcikámat sütni kezdi. Mindenhová visszatölti azt a napfényt, amit egy kis időre elvesztettem magamból. Ami miatt sokat sírtam, ami miatt sokat voltam szomorú és éreztem magam egyedül. De most visszatér belém és ez végre megnyugtat. Eszembe jut valami, miközben lefelé gurulok a napsütötte domboldalon. Rájövök, hogy az én életem egy óriási színpad, aminek a közepén én állok. Mindig én vagyok a főszereplő. Én rendezem a filmet, én rendezem a színpadot. Lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy nem így van és kérve-kéretlen az ölembe pottyannak jelenetek és szereplők, de ha így is történik, akkor biztosan tudom, hogy nekem velük dolgom van. Én rendezem ezeket a jeleneteket és én rendezem ezeket a szereplőket. Lehet, hogy van olyan jelenet, amikor sok-sok mellékszereplő vesz körül és fürdőzöm benne, ahogy ők játszanak és engem penderítenek a pódium közepére. Lehet, hogy van olyan jelenet, amikor sokáig mellettem van a férfi főszereplő, lehet, hogy van olyan jelenet, amikor ő nincs. Jelenleg olyan a jelenet, ahol a férfi főszereplő játéka bizony véget ért. Olyan a jelenet, hogy csak én vagyok ott… Játszom tovább egyedül és végre szeretem! Szeretem magam a pódium közepén látni és játszani, rendezni. És élvezni mindezt a forgatagot magam körül. Állok a színpadom közepén és tudom, hogy a reflektor mindig is engem fog csillogó fénnyel elárasztani. Mindig én leszek a középpontban és a színpadom mindig fényben fog úszni. Mert az én reflektorom, az én napfényem belőlem jön. Én vagyok a reflektor, én vagyok a napfény.
Ezen a hétfőn végre megnyugszom. Megnyugtat, hogy visszataláltam magamhoz és boldogan, napfényben úszva tekerek haza.
Április
Értelem. Vigasz. Tervezés. Eltelt egy kis idő, mire a történetben értelmet találok. Mire rájövök, miért volt ez az egész, miért foghattuk egymás kezét három teljes évig, miért rendezhettem ennyi ideig ezt a férfi szereplőt magam mellett. Miért rendezhettünk ennyire sok remek történetet együtt. Mire volt jó mindez, hogyha az elválás ennyire szomorú és ennyire nehéz.
Majd rájöttem… Rájöttem, hogy semmi nem volt hiába. Annyira boldogok voltunk, annyi mesés jelenetünk volt együtt, hogy ezt kár lett volna kihagyni. Kár lett volna, ha a rendező nem csábítja találkára ezt a férfit gondtalan főiskolásként Egerben, azon az októberi délutánon. Tanultunk egymástól, a hibákból és a célhoz vezető megoldásokból. Ihletet merítettünk egymásból az alkotáshoz. Világot láttunk, élményeket szereztünk, amiket kár lett volna kihagyni. Én már csak hálás vagyok az elmúlt három évért. A megannyi pillanatért, a sok-sok, teliszájjal nevetős, boldog jelenetért, amikről nem, nem kell megfeledkeznem. Elraktározom őket és táplálkozom belőlük a nehezebb időkben, hiszen ezek nem csak a kettőnkéi, ezek az enyémek is. Összeforrottak az életemmel, az emlékekkel, saját magammal. Összecsomagolok mindent, beleteszem őket egy nagy, piros dobozba és továbbra is méltó helyet képviselnek majd az én pöttyös, kerek életemben. A színpadom közepén. Tudom és most már érzem is azt, hogy bármennyire szép volt együtt, a jövőben egyikünk sem volt biztos és nem voltunk benne biztosak, hogy akarjuk-e, hogy a kettőnk jövője továbbra is egy színpadon történjen… Aztán, ahogy teltek a hetek rájöttünk, ez a történet így volt kerek. Rájöttünk, hogy nem, nem lettek volna ennyire szuperek a következő jelenetek, ha mi ragaszkodunk egymáshoz és ostoba módon, továbbra is egymás kezét szorongatjuk. Ha tovább játszottuk volna, nem lett volna happy end. Ennyi idő adatott meg ennek a férfinak, hogy mellettem főszerepet játszhasson.
Tervezni kezdtem végre. Érzem, mit hanyagoltam az elmúlt három évben. Érzem, hogy ezt ápolgatnom kell, közelebb kell kerülnöm magamhoz és újabb jeleneteket keresni. Talán újabb férfi főszereplőt.
Május
Szabadság. Még minden nagyon friss, a ruhái még itt vannak nálam, a boros poharak ugyanúgy állnak a szoba polcán, ahogyan letettük őket. Még minden olyan, mintha… De közben érzem. Érzem, ahogy felszabadulok, érzem végre magamban a napfényt, érzem a szabadságot. És megfogadom az utolsó tanácsot, az utolsó sort, amit ettől a szőke fiatalembertől kaptam.
Azt az utolsó sort megköszönöm neki. És megköszönöm neki, hogy szabadjára engedett, hogy újra kiengedhessem a szárnyaimat és körbeölelhessem a világot!
„….szállj kismadár, amerre csak szeretnél!”
(2016.)
fotó: saját