Gurulok, száguldok, suhanok, alattam a szeretett biciklivel,
mellettem a neszmélyi szőlészetek gömbölyödve terülnek el.
Felfelé még itt volt, biztatott, most már nem látom. Itthagy.
Kiteljesedik, magára marad. Talán az út végén vár boldogan.
Sikítanék, de nem oly messze őzek, vadak százfelé rohannak,
és lehet, én sem érezném mindezt a gyönyört annyira magamnak.
Hogy hajam utánam lobog, lábaim már elvesztették a pedált,
a fék felett bizsereg a tenyerem, de a lendület parancsol. Elvár.
A szerpentin hűségesen utat mutat, teret enged, magával ragad,
eufória ölel körbe, testem elfolyik, sorokat, élményt, kalandot ad.
Sistergő, perzselő nyári fényben úszik a sötéten izzó bitumen,
szárnyakat kapva két keréken repülök világom minden gondja felett.
Megelőzöm a madarakat, a buszt, tovább suhanok a STOP-nál,
fülembe visít a szél, falja puha bőröm, issza könnyeim, kettévág.
Vágyom, hogy a nap újraérlelje arcomra szeplőim, a családi örökséget,
erőm, kitartásom kísér, miközben negyven magas kilométer éget.
Miközben lefelé gurultam, felszabadultam, újjászülettem,
és úgy éreztem, nem volt még, hogy ilyen szabad lehettem.
(2015.)