Tudod, én nem vágyom azért annyira egy nagyszerű emberre. Persze, szeretném, ha együtt nagyszerű dolgokat csinálnánk, meg hogy vágyjon azokra a nagyszerű dolgokra, amikre én.
De tudod, azért vannak azok a férfiak, akikkel csak annyit beszélsz, mikor hazaérsz, hogy mi volt a melóba… Meg amikor reggel megkérdezed, hogy jó lesz-e ez a ruha, rád se néz, csak ráböki, hogy esni fog… tudod…
Szóval azért jó lenne, ha többet tudnánk beszélgetni. De tudod, olyan jókat, mindenféléről. Az életünkről. Mert megkérdezném, hogy mennyire boldog most. Megkérdezném, hogy mit csinálna szívesen 5 és 10 év múlva. Megkérdezném, mire vágyik a legjobban. Megkérdezném mi jut az eszébe, amikor kiülünk a dombra megnézni a napfelkeltét. És megkérdezném lefekvés előtt arról is, hogy mi volt a legszebb a napjába.
Tudod… Szóval olyan jókat. Jó lenne, ha azért érdekes lenne és folyton változó. Hát mint én.
Ne legyen bonyolult, tudja mit akar, de azért törekedjen arra, hogy kipróbáljunk új dolgokat is. Jó lenne, ha elmesélné, mit lát egy kiállításon a képeken. Meg azt is, hogy mit érzett azon a múltkori koncerten, amikor minden hangszer egyszerre szólalt meg. Meg hogy melyik rágcsa volt a moziba a legfinomabb. Hogy miért pont az a zöld csempe a kedvence, ott a konyhában. Ha elmondaná, hogy ma megdobbant a szíve egy csinos vöröstől a metrón. De aztán hozzám bújna és olyan boldog lenne…
Jó lenne, ha szeretne főzni. De ha mégse, akkor szeresse nézni ahogy én főzök. Mert én aztán imádok! És enni is! Tudjunk együtt jókat enni! Tudod, például a hamburgert, amikor folyik le az álladon… Nah, azon együtt nevetni. De amikor elé teszem a reggeli palacsintát és akkor úgy nézne… És megköszönné. Meg amikor szombat délben az ingjébe lófrálok a lakásban és aztán az teljesen izgalmas. Tudood…
Jó lenne, ha lennének álmai, tervei, meg ha ebben én is segíthetnék neki. Persze, ne legyen nyünyüke, érje el egymaga is, de azért jó, ha ott lehetek és foghatom a kezét, nem? Jó lenne, ha elmondaná nekem, mekkorát futott, miközben eleredt az eső. Jó lenne, ha néha összetalálkoznánk vasárnap az usziban. Mint egy randevú. Úgy úszna utánam, hogy nem venném észre és aztán ráhajtaná a fejét a klórszagú, napbarnított vállamra. Az jó lenne…
De néha meg jó lenne, ha csak a haverom lenne. Amikor Hitleresre vágom a bajszát. Vagy amikor besörözve dobáljuk a teniszlabdát éjszaka a balatoni nyaraló előtt. Néha csak olyan laza és haveros, nah. Tudod…
Jó lenne, ha lenne benne kaland. De nem csak most, 30 évesen, hanem annyi kaland, ami az egész életre elég! De tudod mire gondolok. Lehet, hogy sokszor csak kettesben, fényes nappal, a takaró alatt, miközben bármelyik percben betoppanhatnak a szülei. Jujj…
De lehet, hogy inkább utaznánk. Meggondolatlanul! Kalandból! Rengeteget! A gyerekekkel a hátsó ülésen. Mondjuk Amerikába! Tudod, olyan igazi, életre szóló kaland. Amit még az unokáidnak is emlegetsz. Hogy hogyan szeltétek át a kontinenst olyan kevés pénzből és annyi koszos pelenkával? Hogy mennyire imádtátok, ahogy a forró szelet érezte az arcotok? Mindent elmesélnénk. És kalandoznánk együtt. Az jó lenne…
De tudod, azért az is fontos, hogy minden nap is tudjon nagyon élni. Mondjuk, ha éjfélkor felpattantok a bringára. Mert nappal forróság volt és nagy forgalom. Vagy, ha egy doboz bon-bonnal a kezében érkezik meg péntek este. Olyan jó lenne, ha így lenne. Ha megcsillogtatná a szemem és látnám, hogy látja rajtam, hogy az az egy szem bon-bon mennyire boldoggá tett. És látnám, ahogy csillog az ő szeme is.
Hát szóval tudod te is. Csak annyi, hogy vágyjon a nagyszerű kalandokra.
De mondjuk, lehet, hogy egy kicsit nagyszerű is lehetne…
(2016.06.)
fotó: google