Kora reggel a nap besüt az ablakon. Az orrodra süt, amit te kellemetlenül viselsz. Felébredsz, én veled szemben figyelem a történteket és mosolygok rád… Minden reggel, mert örülök, hogy új nap virradt és mert mellettem vagy. Ebben az életben, ebben a pillanatban.
Átfordulok a másik oldalra, nézem a falat, az üres, napsütötte részt magam mellett. Hiányzol…
Egy bálban vagyunk, vagy egy esküvőn. Nem tudom pontosan, csak azt látom, hogy a fények ide-oda villódznak és olyan zene szól, amit én nagyon szeretek. A Hungária. Úgy csavarom a csípőmet, ahogyan csak bírom. Nevetek. Valaki elkapja a kezemet és úgy megpörget, hogy a lábam nem éri a földet. Nagyon tetszik és ettől még hangosabban nevetek. Aztán megállunk, ránézek és észreveszem, hogy nem ismerem. Vele jöttem, eddig fogta a kezemet, mégsem látom azt a szemében, hogy ismer.
Olyankor hiányzol…
Pár napig otthon voltam édesanyámnál. Ugyanúgy, ahogy gyerekkoromban, a fűben napoztam, olvastam, hangosan csicseregtem neki az életemről. Mindenről, ami nyomja a vállamat és minden sikerről, ami szárnyakat ad. Apróságokról, a mindennapjaimról, az életemről. Amikor elbúcsúzunk megölel, majd megsimogatja az arcomat gondos, puha ujjaival. Látom a szemében, hogy mire gondol… Látom, hogy már majdnem mondja, de nem akar fájdalmat okozni. Hogy már jöhetne… Hogy már megérdemelném… Az igazit. Egy igazán rendes fiút…
Téged, aki akkor nagyon hiányzol.
Nyári este van. Fúj a szél. Együtt sétálunk. A szél lengeti, húzza-vonja, majdnem a derekamig repteti a szoknyámat. Rád nézek, összemosolygunk. Tudom, hogy tudod, hogy mire gondolok. Tudod, hogy imádom ezt. Nem mutogatni magam, hanem az érzést… A nyári kacérkodást, amit a szellő játszik a szoknyám bűvös fodraival. A szabadságot, a fiatalságot. Megpuszilom az arcodat és te a derekamba karolsz. Úgy érsz hozzám, hogy érzem, hogy mire gondolsz. Hogy megőrülsz attól, ahogy a vékony ruha játszik a testemen és puhán simogatja minden porcikámat. Amiket annyira szeretsz.
Nyári este van. Fúj a szél. Sétálok… A szél felkapja a szoknyámat és én körbe forgok magam körül. Szétnézek, senki nem látja. Mosolygok magamon. Mosolygok magamban. Hiányzol.
Bodzaszörpöt készítek. A finom, friss, nyári virág illata bűvöli, varázsolja a lakás minden részét. Áznak a szirmok, miközben a citrom fanyarsága lép titkos enyelgésbe az édes ízzel. Főzöm a cukorszirupot. Édes, meleg gőz száll a nyakamba, ahol a nyári párától göndörödnek a hajszálaim. Odalépsz hozzám, belecsókolsz a nyakamba, összefonod karjaidat a hasamon, a pöttyös kötényem előtt, ahogy mindig. Már alig várod, hogy mi gurul ki végül a kezeim közül. Ami neked mindig tetszik, mindig ízlik, mindig szereted. És mindig megpuszilgatod a kezeimet utánuk.
Megpuszilgatnád most is, hogyha itt lennél… Éreznéd a bodzaszörp édes, finom ízét, ha itt lennél… Te, aki hiányzol. Amikor a konyhában egyedül kotyvasztom a legújabb varázslataimat és amikor egyedül ülök le elfogyasztani mindezt.
Az Ikeában vásárolok. Párnahuzatot keresek az új, memóriás párnámra, amin remélhetőleg végre nem alszom el a nyakamat. Megtalálom. Kettő darab a csomagolásban. De nekem csak egy kell… Megveszem és arra a pillanatra gondolok, amikor kora reggel a másik oldalra fordulok és látom a helyedet, a napsütötte részt magam mellett. Tovább megyek az óriási áruházban. Megtalálom azt a nagy üveget, amit már régóta keresek. Piros pöttyös kupakja van. Egy szett három darab. Párosan olcsóbb! – szól a sárgán villogó üzenet a polc oldalán. Természetesen… párosan olcsóbb. Párosan finomabb. Párosan jobb és boldogabb. Az égnek emelem a tekintetemet, az ezer rohanó ember között. Nagyot sóhajtok. Hiányzol.
Egy randevún ülök. Egy újabb randevún, egy újabb ismeretlennel. Mesélek neki. Nevetek, mosolygok és csengő hanggal mondom el neki, mégis, hogyan kellene az én életemet elképzelni. Ahogyan a mindennapok megtörténnek velem, amilyen vagyok. És látom a szemein, hogy nem érti. Hogy nem csillog a szeme, nem érti mit miért mondok, miért mosolygok egyfolytában. Miért mondom ezt és ezt. Hirtelen egészen magányosan kezdem el érezni magam. Hirtelen azt veszem észre, hogy csak beszélek hozzá, de a szavaknak nincsen értelme, nincsen muzsikája. Már nem vagyok bennük… Kibújtam belőlük és tudom, hogy holnap újra azt mondom, hogy hát a szikra… Mert a másik nem érti. És nem is akarja… Amit te igen. Amitől neked csillog a szemed. Amit te pont azért szeretsz, amiért ezek mind az én dolgaim. Az én életem, csillogásom, napfényem. Amiért te meghalnál, ha nem veled osztanám meg. Hiányzol.
Lassan a nyár közepét tapossuk. Rekkenő hőség van minden nap. Áztató esők, mindent elmosó záporok. És olyan szél, amit mostanában sokszor meghallgatok. Dudorászik, énekel nekem. Ismerem ezt a muzsikát. Változást hoz. Változást hozott mindezidáig… Kilépek a kapun. Érkezik hozzám a szellő, repíti minden holmimat, nyugalmamat, gondolatomat ezerfelé, felfelé, egészen az égig. Viszi az illatomat, a mosolyomat feléd. Fújja minden vágyásomat, kérésemet, álmomat és gyönyörömet neked. Hogy ismerj, hogy megismerj, ha elém toppannál.
Ismerem ezt a muzsikát. Változást hoz. Változást hozott mindezidáig… Mert most is dúdolja, énekeli nekem a te történetedet. Hogy megismerhesselek. Hogy ismerjelek, ha eléd toppannék végre. De oly messze vagy még. Azt súgja nekem, messze jársz és sokat kell még várnom.
De már érzem, hogy elindultál.
Hogy hallod.
Hogy érzed.
Az én szelem.
Az én muzsikám.
2017. július