Közös holmik, külön életek

Július tizenkettő.

Ültem a vajas lekváros kenyérrel a konyhában, odakinn még csak szendergett a nyári napsütés. Holnap elindulunk a Férfival és megvásároljuk életünk első közös sátrát, a nagy nyári kalandokhoz. Az első sátor… Az első dolog, aminek van valami értéke, amivel majd valódi, közös élményeket élünk át. Nagyot veszünk, hogy amikor majd ott szuszog valaki köztünk, amikor majd családként vesszük a nyarat a nyakunkba, akkor is elférjünk benne. Igen… valódi élményeket élünk majd át benne.

Az elmúlt 8 hónap alatt azért vásároltunk már közösen dolgokat. Kaptam tőle kaktuszt, vettünk közös ágyneműt, és sokszor bevásárol otthonra, telepakolja a hűtőt, amire hazaérek. Vannak közös dolgok, maradandóak és fogyóeszközök, de azért a sátornál elgondolkoztam… Hogy ez már tényleg nagy kaland! Ki-ki belead annyit amennyit, és ez már közös lesz. A kettőnké lesz. Kettőnk közös holmija.

Most, ahogy az elmúlt hónapokban többször hazautaztunk a családommal, hogy a vidéken egyedül árválkodó házunkat rendezgessük, sokszor eszembe jutottak a közös holmik. Sokszor felkiáltottunk pakolászás közben… Ez a tiéd? Ez az enyém? Ezt ki használta? Ez kinek kell? És adtuk egymásnak a kis dolgainkat, éppen ki kapta karácsonyra, vagy ki tudná a legnagyobb hasznát venni. Külön holmik, közös holmik, családi emlékek, anya holmijai… Amikhez nagyon ragaszkodott élete során. Telepakolta az egész lakást holmikkal, amik az övéi voltak. Anya mindent gyűjtött… Gyűjtötte a ruhákat, mindegy volt, hogy az éppen senkire nem jó, ha jó volt az anyaga és szép a színe, akkor anya hazahozta. Gyűjtötte az emléktárgyakat, kis szobrokat, kancsókat, az étkészleteket a majdani stafírungba… A rajzainkat, a karácsonyra megtanult verseket, az ország minden tájáról a zsebünkbe hazahozott köveket. Mindent. Ezek a dolgok maradtak anya után, tele velük a ház, tele most már velük mindannyiunk kis lakása. Amikkel, vagy amik nélkül mégis teljesen üres a ház. Teljesen lelketlen. Már csak egy ház, nem az otthonunk.

Közös dolgok, külön életek. Ahogyan anya után megmaradtak a közös dolgok, ahogyan mi a Férfival elkezdjük őket gyűjteni, ahogyan az életünk részévé válnak, ahogyan lelketlenné válnak, ha már nem tartoznak senkihez. Ezek a közös dolgok gondolkoztattak el engem az eperlekváros kenyerem felett.

Ahogyan életünkben ragaszkodunk a közös dolgokhoz és ahogyan egyik pillanatról a másikra ott tudjuk őket hagyni. Ahogy egy-egy szép cipő a világot tudja néha jelenteni és ahogyan már elgyötörten, sárosan ott tudjuk hagyni egy utcasarkon… Ahogyan kisgyermekként gyűjtöttük a szép színű, lapos, rücskös, apró és nagyobbacska köveket és kincsként, a zsebünkbe rejtve vittük haza anyának… és ahogy ezek most otthon pihennek egy üvegtálban, mára már számunkra nem nagy értéket képviselve. Ahogyan anya kincsként gyűjtötte őket és most már külön, lelketlenül élnek tovább. Állnak az üres lakásban, porosodnak, kopnak, pakolgatjuk őket jobbra-balra, kidobjuk, vagy elajándékozzuk őket.

Ahogyan értékként és kincsként gyűjtjük a közös dolgainkat, majd aztán megyünk tovább és éljük tovább ezektől külön, teljesen máshol az életünket. Megvesszük a sátrat, visszük magunkkal száz és száz kilométeren keresztül, kalandokat szerzünk vele, kalandokat szerzünk benne… Később majd belefektetjük a kifáradt, koszos, kócos kisgyermekünket, kihajtjuk belőle a tópartok összes szúnyogját, szárítjuk a tetején a színes, naptej illatú törülközőinket.

De mit ér majd 100 év múlva a kopott, megragasztott sátor, ha mi már nem leszünk benne. Mit ér majd közös, értékes kis dolgunk… amikor mi már nem leszünk? Amikor mi már más életet élünk? Amikor a mi dolgainkat majd más pakolja jobbra-balra. Áll majd megfáradtan egy üres lakás polcának sarkában. Porosodik, kopik, fakul, majd egyszercsak kidobják a kukába.

A sátor. A közös holmi. A külön életek. A közös életek. Egy közös élet kezdete.

Reggel, a vajas lekváros kenyér felett a konyhában, amíg odakinn szendereg a nyári napsütés.

2018. július 12.

fotó: saját

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.