Időutazásom meséje

Az embernek vannak olyan szeretett kis dolgai, amiket felnőtt korára sajnos elfelejt… Nincsen rá ideje, már nem érdekli, gyerekesnek tartja, vagy egy az egyben elfelejti azt, ami még pár éve boldoggá tette. Az időutazás nálam is ilyen volt, viszont nagy szerencsémre pár hónapja belebotlottam egy olyan Férfiba, aki eszembe juttatta az én szeretett kis dolgomat.

Gyertek, mesélek nektek!

Arról már szólt az írásaim között pár sor, hogy én gyermekkoromban mennyire vonzódtam a természethez, a virágillathoz, a mező és zöld fű nyújtotta szabadsághoz. Azt hiszem, pontosan egy éve írtam erről, itt tudjátok elolvasni. És a mezei virágillat mellett volt még egy dolog, ami engem tökéletesen boldoggá tett és hosszú-hosszú órákra le tudott kötni. Ezek pedig a régi ruhák voltak. Folyamatosan régieset játszottam, púdert tettem az arcomra, felkontyoltam a hajamat és magamra húztam minden buggyos, régi illatú, virágos, alsószoknyás, pörgős ruhát, amit csak otthon találtam. Nem tudom, hogy édesanyám honnan kerítette őket elő, de valami fantasztikus volt mindegyik. Még most is megvannak, most is jók rám és most is ugyanúgy pörgök és ugrándozok bennük, mint húsz évvel ezelőtt. Mert egyszerűen felveszem őket és azt érzem, hogy most is minden nap ezekben kellene járnom, hogy igazi kisasszony lett belőlem és hogy ezekben a ruhákban vagyok boldog.

Rengeteget játszottam ezeben a ruhákban otthon. Sokszor átjött hozzám a szomszédból a legkedvesebb barátnőm, akinek ugyanúgy derékig ért a haja és ugyanúgy magára húzott minden buggyos, régi illatú, virágos, alsószoknyás, pörgős ruhát. Elkereszteltük egymást régies nevűre, általában olyanokra, amiket az Értelem és érzelem című filmben hallottunk. Felhúztuk a fehér harisnyánkat, órákig tekergettük a zenedobozt és táncoltunk a szoba közepén egy előkelő bálba képzelve magunkat. Régieset játszottunk.

Aztán felnőttünk, elkerültünk más városokba, és a régi ruhák helyett már egészen más dolgok érdekeltek minket. Párkapcsolataink lettek, dolgozni kezdtünk, főiskolára mentünk, a régi ruhák pedig bekerültek egy zsákba és fel a padlásra. Nem is jutott eszembe ez a szenvedély éveken át. Nah, persze tíz éven keresztül táncoltam egy csoportban, így azért az átváltozás, a kiöltözés, a szép ruhák és jelmezek iránti vágyamat így is kiélhettem. De azért ezek a dresszek egészen mások voltak a hosszú, földig érő régies ruháimhoz képest.

Valóban körülbelül 15, vagy 20 év kellett ahhoz, hogy én újra érezzem azt a szívdobogást, amit a régi kosztümök, a pörgős szoknyák szeretete iránt érzek. Ugyanis találkoztam egy Férfival, aki hozzám hasonlóan odavan a régi jelmezekért, szakálla van, keménykalapot és tweed zoknit visel. Néhanapján… A ruhák szeretete mellett pedig folyamatosan lesben áll, ha az egyszerű népek szemével ócskavasnak gondolt, gyönyörű, száz évvel ezelőtti kerékpárok lelőhelye van a közelben. Azt hiszem, hogy ez a szenvedéllyel űzött hobbija a sikere annak, hogy mi most már kézen fogva kerekezünk vissza az időbe, ugyanis az első fotó, amit róla láttam döntötte el bennem azt véglegesen, hogy Ő a számomra megfelelő Férfi. Pedig akkor még alig váltottunk kettő szót, ráadásul online. De ezen a fotográfián én megláttam mindazt, amire szükségem volt.

Szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért sikerült ennyire levennie a lábamról… S nemhogy levett, fényes piros cipellőt adott rá és egy Csoda kerékpárt a fenekem alá. A női WeisMannfred biciklinek, amin van szerencsém ezeken az ünnepnapokon utazni, valóban Csoda a neve.

Tehát évtizedek után én újra magamra ölthetem a régi illatú, fodros, bőszoknyás kosztümöket, kalapot tűzhetek a fejembe és kerékpározhatok, magam mellett tudva egy olyan Férfit, aki mindenkinél boldogabb, hogy én tartok vele. Visszatekerünk az időben és megállítjuk azt, mert érzésem szerint, ha ezentúl bármikor, akár 50 év múlva felülünk majd ezekre a kerékpárokra, ugyanolyan szenvedéllyel tekerünk majd egymás mellett, egymás kezét fogva, a kalapunk alól a másikra kacsintva, mint most.

Az Időutazásom meséje tehát körülbelül öt éves koromban kezdődött és azt hiszem, hogy a Férfinak köszönhetően már sosem lesz vége.

(2018. május 14.)

fotók: Neményi Márton, Kéninger Vivien

Szólj hozzá!