Januárban hazamentem segíteni apukámnak összepakolni a házat, az értékeket, a számunkra értékes emlékeket. Utoljára mentem haza egy olyan faluba, egy olyan házba, amit otthonnak nevezek, ahol édesanyám meleg főztje, meleg ölelése várt.
Amikor utaztam haza, a telekocsi egy órával a kis falumba induló busz előtt érkezett meg, így felsétáltam a buszvégállomásra, hogy addig is teljen az idő.
Sétáltam a városban, ahová gimnáziumba jártam, ahová édesanya is gimnáziumba járt, ahol felnőttem, ahol először voltam szerelmes, ahol érettségiztem. Sétáltam este 9 órakor, amikor a sétálóutca sötét volt, csendes és üres. Sétáltam, miközben a lelkem csendes volt és üres. Csak a lábaim, a kötelesség, a “meg kell csinálni” hajtott előre.
Hazatelefonáltam a Kedvesemnek, hogy épségben megérkeztem autóval, megyek tovább, most már mindjárt hazaérek. Most már mindjárt vége ennek az útnak is.
Elsétáltam a gimnázium épülete előtt, miközben a szívem összefacsarodott. Emlékszem, amikor anya elkísért ide és beiratott a suliba. Emlékszem, amikor a húgomat irattuk be ide. Mi hárman, lányok. Emlékszem, amikor az óra közötti szünetekben felszaladtunk a második emeletre, hogy megmutathassam a többieknek anyáék érettségi tablóját. Hogy elmondhassam újra és újra: milyen szép volt anyukám 18 évesen.
Sétáltam tovább a városban, elcsodálkoztam a felújított tereken, utcákon, épületeken. Nézegettem azokat, amik nem változtak 10 év alatt semmit sem. 10 éve, másodikos gimisként gondtalanul, hangosan nevetve sétáltam itt végig az osztálytársaimmal. 10 éve még nem gondoltam arra, hogy ma éjszaka mindez, az utcák, az iskola, az én szívem ennyire üres és ennyire fájdalmas lesz.
Elsétáltam az állatkereskedés előtt, aminek még mindig ugyanaz a neve. Itt vettük meg anyával Barackot, a törpenyuszimat, pontosan 10 évvel ezelőtt, a gimi második évének legelején. Elsétáltam a használt ruha üzletek előtt, ahová ugyancsak anyával mentünk kincseket vadászni. Emlékszem, hogy itt vettük meg a fehér, kötött poncsómat és a rózsaszín blézeremet is.
Furcsa volt látni a sok ismerős helyet, boltot, utcát, bankot, ahová többet nem fogok bemenni. Ami most már semmit nem jelent, ami mostantól eltűnik az életünkből.
Végigmentem az utcán, a lassú lépteim, a cipőm mégcsak hangot sem adtak ki. Úgy mentem végig, mintha sosem jártam volna ott és igazából most már sosem fogok ezen az utcán még egyszer így végigsétálni. Évek múlva nem fogom ismerni a helyeket, és nem fogok emlékezni sok mindenre. Utoljára láttam mindent így, gyermekként, miközben az emlékek ölelnek körbe minden léptem után.
Az utcák, a helyek, a szobrok feledésbe merülnek, viszont az emlékek, az emberek és az élmények hiánya sosem fog elmúlni. Minél több helyre elmegyek, ahol egykor a családdal jártunk, minél több fotó a kezembe kerül, amin gondtalanul öleljük meg egymást, minél több recept, kis papíros, üzenet, gyermekkori rajz előkerül, annál nehezebb elfelejteni azt, akihez mindez kötődik. Édesanyánkat.
Annál hangosabban meséljük el emlékeinket, annál jobban értékeljük az évekkel ezelőtt elmondott szavakat, elfújt szülinapi gyertyákat, leírt sorokat… Annál nagyobb értékké válnak kezeink között az összefirkált, foltos, színes kis lapok, amik 1-2 hónappal ezelőtt még kacatnak tűntek.
S mégis, bármennyi szép emlék, ölelés, puszi az eszünkbe jut, egyszercsak el kell búcsúznunk tőlük. Végigmenni a városon, az üres utcákon, érezni a csendet, az ürességet, hogy szívünk megnyugodhasson végre és a fájdalmak torokfojtogató emlékeit a megfelelő dobozba pakolva elbúcsúzhassunk mindentől és a világ, az élet felé fordulva elkezdhessük élvezni azt a boldogságot, amit megérdemlünk, amivel az élet megajándékoz minket.
De a búcsú és a lépések fontosak. És most kicsit úgy tűnik, hogy a lépteim és a fájó, üres utcák sosem fognak elfogyni.
2018. január 10.
fotó: saját