Mostanában rengeteg alkalommal eszembe jut, hogy velem, vagy a körülöttem levőkkel mi lenne, ha egyszercsak nem kelnénk fel reggel. Ha nem dobogna tovább a szívünk. Vagy csak hogyha tudnám, hogy két nap múlva megtörténik majd. Hogy vége szakad az életemnek. Tudom, hogy nem így lesz, érzem, de sokszor eszembe jut.
A mellkasom szorítani kezd, minden alkalommal, amikor ráeszmélek erre. Érzem, hogy milyen rövid mindez az idő. Milyen fájó dolog lenne most elmenni és itthagyni mindent, ami fontos. Amit kihagytam az életemben. Eszembe jut minden egyes fagyi, amit nem ettem meg, mert sok volt aznap a kalória. Eszembe jut minden csók, amit már “nem engedek meg”, mert szaladok tovább a napi teendőimmel, a gondolataimmal. Nem lassulok le, nem tudom átadni magam a pillanatnak, mert valami még zsizseg bennem, amit meg “kell” csinálnom. Eszembe jut minden ruhadarab, ami még egy hét után is a fejemben kattog, mert szerintem nem engedhetem meg magamnak. Otthagyom őt a vállfán, hazafelé még elmondom, hogy azért az a kis hímzett farmerruha nagyon szép volt, még egy hét múlva is eszembe jut, és még most is az eszembe jut. De otthagyom, mert szerintem nekem nem kell.
És végül eszembe jut az, hogy a fenébe! Egyszer élek! Nem? Mi van, ha már csak két napom van? Csak ennyi? Csak ennyi jutott nekem? Komolyan nem ehettem meg azt a fagyit? Nem csókolhattam meg a szerelmemet még ötször, mert csörgött az az átkozott vekker?
És a szerelemre, az esküvőmre, házasságomra és a gyermekeimre már nem is gondolok… Végigperegnek meg nem élt életem képkockái a szemem előtt.
Szorít a mellkasom és sírok… mert belegondolok, hogy mennyire rövid idő jut egy embernek. Mennyi kötelesség, felesleges rohanás, tettetett mosoly, megfelelési kényszer van mindebben a rövid életben. Amikor érezhetnénk azt is, hogy már csak két nap… és megehetnénk azt a fagyit, megcsókolhatnánk a szerelmünket és meg is vehetnénk magunknak azt a ruhát. Élhetnénk, csak úgy, szorító kötelességek és muszájok nélkül is.
Mert csak egyszer élünk. Csak egyszer!
Ha még két napig, ha még 70 évig, de ne legyen olyan, amit megbánunk. Olyan lehetőség, vagy akár egy sokadik gombóc fagyi, vagy sokadik hímzett farmerruha, amit otthagyunk.
Éljünk! Csak most az egyszer!
2018. február 22.
fotó: VisualSzilvi
Éljünk! 🙂
Köszönöm.
Egy NDK-s autó szélvédőjéről olvastam – úgy 35 évvel ezelőtt: “So viele Frauen, und so wenige Zeit.”
Olyan sok nő van, és olyan kevés idő.
Az, hogy olyan kevés időnk van, ne jelentse azt, hogy mindent magunkévá kell tennünk, mindent fel kell falnunk. Hagynunk kell másoknak is.
De tudjunk annak is örülni, amiből kevés jut nekünk.
Ha majd elmegyünk, a világ nélkülünk is forog majd tovább. Néhányan majd szomorkodnak kis ideig eltűntünk okán.
Éljünk úgy, hogy minél többen tehessenek így…