Minden nap számít!

Édesanyám december elején meghalt. 52 éves volt. A szíve úgy érezte, minden előjel nélkül, hajnali háromkor megszűnik dobogni. Az egész családot megrázták a történtek, sokáig nem tértünk magunkhoz. A legkisebb gyermeke, az öcsém, még csak 16 éves. Szóval lett volna még dolga…

De ő elment.

A temetés után egy nappal megnéztem egy filmet. Egy fiúról szól, aki csak jobbá szerette volna tenni a világot azzal, hogy kedves. Hogy okos dolgokat készít és odafigyel azokra, akik körülötte vannak. Aztán megbetegszik, de még ezek után is csak ad… és ad, minden szerettének. Minden egyes nap.
Másnap, zuhanyzás közben eszembe jutott valami. Sokat gondolkoztam azon, miért lett a családunknak ez a sorsa. Miért hagyott minket az élet édesanya nélkül ennyire hamar. Miért hagyta édesapát feleség, szerető társ nélkül. Még igazán fel sem fogtam, ami történt. Egyik percben a telefonhoz ugrok, hogy elmeséljem anyának miket csináltam… A másik percben eszembe jut róla valami, ami megszűnt és hangosan zokogok. Még nem tudom elképzelni milyen lesz az életünk édesanya nélkül, az viszont mégis eszembe jutott miért történhetett mindez így. Mit adott nekünk most, miután már nem tudja elmondani.
Aztán rájöttem… Eszembe jutott mit szeretett volna a Jóisten mindezzel nekünk üzenni. Ez pedig ez a gondolat: Minden nap számít! Minden pillanat számít! És élj is úgy, hogy számítson!

A mi családunk eléggé hangos. A boldogságban hangosan nevetünk, a bosszúságban hangosan veszekszünk. Sokszor elég makacs és határozott a véleményünk, ami ellen nehéz a másiknak tiltakozni. Sokszor megvan a véleményünk és sajnos elég sokszor, olyan rendesen oda is szólunk a másiknak. Pedig sokszor nem kellene…
Édesanya sosem volt ilyen. Csendes volt és tűrte a mi lázadó, hangos, kitartó makacsságunkat. És azzal, hogy őt elvesztettük, kicsit mindannyian elcsendesedtünk. Az egymás elleni tiltakozás helyett összekapaszkodtunk, bezártunk, meghallgattuk a másikat, és csendesen örültünk annak, hogy vagyunk egymásnak. Hogy mi még itt vagyunk egymásnak.
Édesapa is elcsendesedett. Kérdezett minket, meghallgatott és meghallotta azt, ahogy mi szeretnénk. Ami eddig nagyon ritkán történt így. De most rájött arra, hogy érdemesebb a mi szavunkat meghallgatni, mint a saját elképzeléseit ránk húzni és közben mindenkit magára haragítani. Könnyebb lett neki felénk, a négy gyermeke felé fordulni és együttműködni, mint hangosan veszekedve végigvinni a saját gondolatait… a saját “igazát”. Rájött, hogy a csend, a halk szeretet, az egymás felé fordulás, az ölelések, a viccek és mosolyok és az ezen élmények közben, együtt eltöltött idő mindennél értékesebb. Drága kincs… És olyan nagyon rövid. Olyan gyorsan elmúlik, mint drága Édesanyánk élete. Amit nem is pótolhat semmi. Ezekben a napokban apró, éltető életenergiánk csak ezekből a pillanatokból töltekezett. A szívünknek kedves, megmosolyogtató, anyáról szóló pillanatokból, emlékekből.

Én úgy érzem, hogy ezt az üzenetet kaptuk a sorstól az ő elvesztésével. Legalábbis én most ebbe kapaszkodok és próbálok minden pillanatra, percre és napra figyelni. Hogy minden nap számítson az életemben és azok életében, akiket szeretek és akiket boldogságban és egészségben szeretnék még magam körül tudni sok, hosszú évig.
Mert olyan apró dolgokon múlik az élet. Olyan apró dolgokon múlik az emberi lét boldogsága. Mégis… Olyan kevés pillanatot használunk ki a boldogságra. Miért? Hiszen csak egy életünk van, csak a most van! Ne tegyük meg, hogy nem figyelünk oda rá!

Az életembe közben megérkezett a Férfi. Megfogta a kezemet. Végre. És Ő minden pillanatban érezteti, hogy szeret. Mosolyt csal az arcomra, okoz meglepetést, viccet mesél, hogy nevethessek. Tökéletesen jól csinálja, mert a kezét fogva érzem, hogy boldog és egészséges vagyok. A kezét fogva érzem, hogy élek. És ha a boldogságom azon múlik, megengedi, hogy ötvenedszerre is belefúrjam a puha nyakába az orromat kora hajnalban. Boldogságot ad és engedi, hogy én is boldoggá tegyem. Hogy az a nap is számítson.

És miközben elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben és rám talált egy másik nagyon fontos személy, próbálom egyensúlyban tartani a belső békémet. Ami néha fájdalmas, néha boldogan mosolygós. Próbálok az apró dolgokra is odafigyelni, mert ezekben a napokban nehéz az életet boldogságként megélni. Mert ahhoz, hogy találjunk egy olyan embert, aki boldoggá tesz minket, aki miatt minden pillanatban égig ér a boldogságunk, ahhoz nagy szerencse kell és ez óriási dolog. Hálás is vagyok érte! Borzasztóan! De az életünk hétköznapjai másból is, apróságokból is állnak. Amik sokszor nagyon sokat jelentenek és sokszor nagyon sok boldogságot tudnak okozni.
Amikor sütök egy sütit, amit leteszek reggel a kollégák asztalára. Hogy otthon elmondhassák: Vivika szilvás pitét sütött, képzeld! – azzal is adok egy kis szelet boldogságot nekik. Amikor édesapát este tízkor is még felhívom és elmondom neki, hogy szeretem. Belemosolyog a telefonba. – azzal is adok egy pillanat boldogságot, azzal is éreztetem, hogy talán könnyebb így, hogy neki van még miért felkelni holnap és holnapután. Amikor aprót szórok az utcazenész kalapjába és nem csak továbbsietek, hanem kicsit táncolok és pördülök egyet a muzsikájára. Talán boldogabban tér haza, mert ő is adott nekem és én is őneki, egy pillanatnyi önfeledt boldogságot.
Apróság, amitől igazából az egész élet lesz boldogabb. Amitől az aznap is érdemes lesz arra, hogy éljünk benne.

Zuhanyzás közben az is eszembe jutott, vajon miért adhatta fel édesanya szíve a munkát ilyen hamar. Anya beteges volt, de végzetes, erre utaló jel nem volt. Volt rajta súlyfelesleg, mert négy gyermeket szült meg és nevelt az utolsó percig. Számára természetes volt, hogy maga elé helyezett minket és nem igazán figyelt oda magára. Tisztelem ezért és életünk végéig hálásak leszünk neki minden munkájáért. Hogy életét odaadta nekünk.
Mégis… Mától minden nap eszembe jut majd, hogy keljek hamarabb és menjek el futni. Hogy egyek sok gyümölcsöt és zöldséget. Hogy figyeljek befelé, mert a lelki gondjaim bizony a testemet is megbetegítik. Hogy beszéljem és írjam ki magamból az összes bánatomat és nevessek bele a nagyvilágba, hogyha boldog vagyok. Hogy csak annyi súlyt pakoljak magamra, amit biztosan elbírok és minden szerettemről vegyek le súlyokat, amiket ők már nem bírnak el. Hogy tudjak nemet mondani és ne tűrjek a végletekig. Nevessek sokat, pihenjek, ha beteg vagyok és becsüljem meg mindazt a jót és az összes lehetőséget, amit az élet elém gördít. Talán a lecke elég súlyos ahhoz, hogy valóban odafigyeljek és kézenfogva a családomat, valóban odafigyeljünk minderre és egymásra. És még ezek után sem biztos a recept arra, hogy elkerülhető az, ami megtörténhet. Egy baleset, egy betegség, vagy az a pillanat, amikor a szív elfárad és az egyik pillanatban megszűnik dobogni. De ha azt érzem mindent megtettem, talán könnyebb lesz az én életem. Talán boldogabb és nyugodtabb azoké, akik körülöttem vannak és akikkel egymást egészségben és boldogságban akarjuk tudni.

A legfőbb tanítás viszont ennyi marad: figyeljünk oda, hogy ne múljon el pillanat, perc, nap és élet boldogság nélkül! Minden nap legyen miért felkelni és legyen miért hálát adni este. Talán túl egyszerű és elcsépelt mindez… Mégis ez az életünk.

És az életünk sajnos borzasztóan rövid…

2017. december 13.

4 Replies to “Minden nap számít!”

  1. Az írás nagyon szép, kis írónő!
    Judit elment, a szíve vitte el – mint ahogyan Lacit, a bátyját is nemrégen, 2016 áprilisában.
    Elgondolkodtató.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.