Minden, minden

Megnéztük a barátnőmmel a Minden, minden című filmet és most nem, még véletlenül sem a filmről szeretnék írni, ahogyan sokan mások – nem mellesleg nekünk tetszett, aranyos volt és kicsit felidézte bennünk, milyen is volt 18 évesen szerelmesnek lenni. A film után hazafelé zötykölődtem a villamoson. A fülke kissé ittas, izzadt, megfáradt, cigifüsttől áporodott utasokkal volt tele, míg körülöttem, a narancssárga burkomban szavak folytak szanaszét. Ütköztek a fejemhez, generáltak érzelmeket a mellkasomban, gombócokat a torkomban és mosolyokat a szám szélére. Gondolatok és szavak, amiket most pötyögök le. Amik hazaérve mondatokban találták meg a helyüket az üres lapon a kezeim között.

A filmben, miután kiderül, hogy a főhősnőnek valami olyasmi változtatta meg az életét, ami nem is volt igaz, feltette magának a kérdést, hogy mi lett volna, hogyha ez az egy dolog nem így történik meg az életében? Vajon mi történt volna, miket élt volna át és miket nem, hogyha ez az egy dolog másként történik. Minden más lenne? Vagy minden ugyanolyan.

Mi lenne velem? Hogyha csak egy dolog másként történik meg az életemben? Mondjuk rögtön, a legelején? Hogyha például más szülőkhöz születek meg? Boldogabb lennék, vagy nehezebb lenne az életem? Mondjuk, hogyha ugyanígy sietek a megszületéssel, mint a jelenlegi életemben és mondjuk Afrikában történik mindez, 26 évvel ezelőtt, akkor nem is maradtam volna életben… Nem lett volna lélegeztetőgép, mentőhelikopter és inkubátor. Akkor ottmaradok… És hogyha Kaliforniában? Mondjuk egy híres filmrendező kislányaként születek meg? Boldogabb lennék? Biztosan nem… Mert talán a filmrendezőnek nem lett volna ideje mindig beúszni a tó közepébe, hogy kihalássza a bozótba beakasztott horgászbotom csaliját. Illetve horgászni se lett volna ideje eljönni velem. Lehet, hogy a medencés házunkba óriási partikat adott volna, de nem lett volna ideje annyiszor összebújni édesanyámmal, hogy három testvért ajándékozzon nekem.

Mi lett volna, hogyha Észak-Afrikába születek? Ugyanúgy annyit álmodoztam volna kislányként? Ugyanennyit álmodoznék felnőtt nőként? Csak lehet, hogy akkor nem pillangók után szaladok, hanem hegyikecskék után? Vagy elől… Akkor sem tudnám elviselni, hogyha piszkos a kezem? Akkor is mindig nedves törlőkendőt rejtenék a ridikülömbe? Biztosan nem. Mert nem lenne nedves törlőkendő. És nem lenne ridikülöm se…

Hogyha Rómába születek? Akkor is ekkora ámulatba ejtene minden kivilágított szökőkút? Vagy úgy motoroznék el mellettük, hogy már észre sem veszem őket? Mi lenne, ha más nyelven beszélnék? Franciául, spanyolul, vagy olaszul? Akkor is ennyit beszélnék? Ugyanígy szeretnék énekelni? És másoknak ugyanennyire hamar mennék az agyára a sok-sok beszéddel? Valószínűleg igen! 😀

Mi lenne velem, hogyha az utcára születek? Hogyha koszosan, éhezve kellene az aluljáróban pénzt koldulnom. Hogyha a hideg, csillagos éjszakákon a jóistenhez fohászkodva nem adhatnék hálát a boldogságomért, hanem minden éjjel megváltásért könyörögnék. Milyen lennék akkor? Akkor is szavakat kaptam volna ajándékba az élettől, amiket eladtam volna a hajléktalan újságot szerkesztő úrnak a körút sarkán? Hogyha nem éreznék bűntudatot, még egy kicsikét sem, amikor lopok egy boltból… Nem úgy mint most, amikor megakad a szó a torkomon, hogyha egy kicsit is füllentenem kell valakinek.

Minden, minden más lenne. És én semmit sem tudok ebből az életből elképzelni.

Mi lenne, hogyha csak annyi lenne más az életemben, hogy eggyel kevesebb testvérem lenne? Vajon akkor is ugyanennyire nem szeretném a lövöldözős filmeket? Csak mert a bátyám miatt sokat kellett háttérzajként ezt elviselnem. Mi lenne, hogyha egy végtaggal kevesebb lenne rajtam? Az is csupán egy dolog… és mégis milyen nagy dolog. Akkor biztosan nem szeretném ennyire a szoknyákat. Vagy nem indultam volna táncversenyeken 10 éven keresztül ekkora szenvedéllyel. Igazából, valószínűleg sehogysem táncoltam volna. Se nagyközönség előtt, se egymagamban, otthon, főzés közben.

Mi lett volna, hogyha más valakibe leszek szerelmes 17 évesen? Olyanba, aki nem a Tesco közepén mondja ki azt, bánatomat nem kímélve, hogy szakítsunk. Hanem mondjuk sohasem mondta volna ki, azóta sem? Hogyha összeházasodunk és a főiskolai táncparkett helyett én a szülőszobába sétálok be pár évvel ezelőtt. Milyen lennék? Boldog lennék és ugyanolyan teljesnek érezném magamat? Nem tudom…

Mi lett volna, ha vele, a legutolsó kedvesemmel csak egy dolgot csinálok másképpen? Hogyha ott, akkor, a budai lakás legközepébe a barna szemeibe nézek és azt mondom neki, hogy: Szeretlek… és biztos vagyok benne, hogy nem akarok már 12 másik emberrel megismerkedni, hogyha ő nem ijed meg tőlem és megfogja a kezemet. Mi lenne most? Minden más lenne? Boldogan élnénk most ketten? Neki végre boldogan csillogna a szép szeme? Akkor is tudnám ennyire nagyra értékelni az apró örömöket, hogyha ő fogná a kezemet? Sírnék úgy a boldogságtól, mint minap, amikor sikerült a levegőben megfordítanom a palacsintát? Vagy összevesztünk volna egy apró butaság miatt és most már nem is ismerne meg az utcán… És az én szívem ugyanúgy szenvedne emiatt, mint ahogyan most?

Mi lenne a hangos, hosszú, családi hétvégékkel, hogyha én hamarabb lépek le az úttestre indulás előtt és elsodor a villamos. Vajon túlélném? Vajon ugyanolyan nagy harcos lennék akkor is, hogyha az életemről van szó, vagy elengedném az egészet? Elengednének az orvosok? Akik éppen a legutolsó órájukat dolgozzák végig az éjszakai ügyeletből? Mennyire lennének hangosak aztán a hosszú, családi hétvégék?

Mit bánnék meg az életemből a legjobban akkor, ha ottmaradnék az asztalon…? És miért lennék a leginkább hálás?

Talán bánnám, hogy nem vagyok annyira bátor a világ dolgaival kapcsolatban, mint amennyire magamat bátornak érzem. Talán bánnám, hogy nem vagyok mindig annyira őszinte magammal, mint amennyire másokkal. Mint amennyire mások érzik… Talán bevallanám magamnak, hogy most már igen… most már néha érzem magam magányosnak és szomorúnak. Talán bevallanék másoknak olyan dolgokat, amiket még magamnak sem merek elmesélni. Biztosan ugyanúgy megijednék attól, hogy nem jutottam el annyi helyre a világban, mint amennyire most félek attól, hogy így lesz. És hogy ezeket a helyeket nem oszthatom meg valakivel. A boldogságomat, amit érzek, amikor a világban sok helyre eljutok. Bánnám, hogy nem élhetek át olyan pillanatokat, amiket álmaimban látok. Amik megtörténnek velem. Megtörténnek vele és velem. Megtörténnek velem és a szeretteimmel.

És miért lennék a leginkább hálás? Talán pont azokért, amiket fenn leírtam. Talán azért, mert vagyok olyan bátor, amennyire érzem magam. Annyira őszinte, amennyire vagyok és amennyire mások érzik. Talán hálás lennék, mert érzem magam most néha kissé magányosnak és szomorúnak. Mert így könnyebben örülök majd a társaságnak és leszek boldog a napsütéses percekben. Talán jó, hogyha nem vallok be másoknak olyan dolgokat, amiket még az én szívem is hosszú évek óta, lassan enged be. Hálás lennék, hogy olyan sok helyre eljutottam és megélhettem olyan pillanatokat, amiket csak álmomban képzeltem el. Hogy a szívem beengedett olyan embereket és pillanatokat, amikért hálás vagyok. És amiket biztosan tudok, hogyha nem ezekhez a szülőkhöz születek, hogyha nem ennyi testvérrel ajándékoznak meg engem ők ketten, hogyha nem ide születek, erre a kis helyre, a borsodi kisfalumba, hogyha nem ezeket a döntéseket hozom meg, akkor nem töltik meg a szívemet, az emlékeimet mindezzel, amiket most leírtam. És mivel nem léptem le hamarabb az úttestre, itt lehetek és megélhetem, megélhettem mindezt, hálát és boldogságot érzek. A hangos, hosszú és boldog családi hétvégéket élhetjük át. És megélhetem még egészen 100 éves koromig, mert érzem, hogy mindez így fog történni.

Hogyha egy dolog is másként történik, megváltozna minden. De a világom pont azért ennyire gömbölyű és érzékeny, és én magam azért vagyok olyan, amilyen, minden hibámmal és előnyömmel együtt, mindez pont azért ilyen, mert minden így történt.

És talán minden így van jól.

Minden így van jól.

Minden, minden.

2017. augusztus 23.

fotó: saját

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.