Gyógyító

Vannak azért olyan napok, hetek, akár hónapok, amikor az ember nem igazán érzi magát jól a bőrében. Tök mindegy, mennyire színes ruhadarabokat húz magára, hogy hányszor ajándékozza meg magát fagylalttal esténként, vagy hová megy kikapcsolódni. Valahogy nem az igazi… Belenézel a tükörbe és valahogy olyan színtelen az arcod, a szemeid szomorúak, nincs bennük az az életkedvtől duzzadó csillogás. Megszokásból veszed a levegőt, kelsz fel reggel, dolgozol és sétálsz haza. Eszedbe jut egy régi emlék, egy kézfogás, egy együttásítós reggel, valaki, vagy valami és annyira meggyűlik a mellkasod érzésekkel, hogy csak leheveredsz az ágy szélére és sírsz. Mert valahogy vannak olyan időszakok, amikor összegyűlnek a dolgok. A rossz, a nehéz, a fájdalmas dolgok. És tényleg, hiába csinálsz mindent az előírtak szerint, gyógyítod saját magad mindenféle lehetséges szeánsszal, nem jó semmi. Nincs kedved semmihez, nem tetszel magadnak, nem érdekel semmi és senki. Vannak ilyen időszakok.

És ilyenkor rá kell jönni, hogy már semmi más nem segít, csak hogyha hagyjuk, hogy az idő szépen, lassan, szokásához híven csorogjon tovább, napról-napra, másodpercről-másodpercre. Amikor szabad mindent átgondolni, csak úgy, a plafont bámulni otthon csendesen, szabad annyit sírni, amíg már könnyebbnek érezzük a világ dolgait. Amik éppen, akkor este sötétlő felhőkként gyűltek össze a fejünk felett.

Elmenni sétálni, mert az csodát tesz. Csendben, egyedül, hosszú-hosszú kilométereken át. Amíg a lélek gondjait kisöpri a télvégi szél, amíg a testünk könnyebbé válik, amíg a sötét, cikázó gondolataink világosak és tiszták nem lesznek. Mert ha vége mindennek, a lépteink is újra erőt és lendületet kapnak. Arcunk kipirul és már a mosoly sem olyan erőltetett, mint előtte. Visszatér belénk az élet és már várjuk a holnapot, ahelyett, hogy csak elviselnénk.

Nem szabad megijedni, csak rá kell jönni, hogy a lelkünk, életünk, gondjaink gyógyítója az idő múlása és saját magunk. Mi, akik ezekben az időszakokban magunk felé fordulunk és egy kis türelmet, megértést és csendes pillanatokat engedünk be az életünkbe.

Ami most és mindig is, örökös gyógyítónk marad.

2017.02.28

fotó: saját

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.