Viviennyi lakóközösség

A minap leültem a lakás legközepébe, a kis színes szőnyegre és elhallgattam magam körül a lakóközösséget. Tudniillik én egy sarki, felújítás alatt álló háromemeletes ház szuterénjében élem a mindennapjaimat. A ház a nagybátyámé. Édesapám unokatestvére vette meg és újítgatja lassacskán, de szerintem sosem fog elkészülni. Legalábbis, amióta én itt lakok, több mint három éve, nem sok minden változott. A ház még körül van állványozva, az udvaron megtalálható az egyes lakásokból kihurcolt szekrény, régi, elgyötört fa ablakkeretek, hulladék fák, édesapa kis veteményese, az én kis százszorszépeim, pár szál fű és minden egyéb.

Reggelente, amikor százas mosollyal az arcomon, frissen, fitten, illatozva, napsárga ruhába bújva zárom a kaput, a járókelők nagyot néznek, hogy ebből a házból léptem elő. Néznek engem, nézik a házat… Néznek engem, nézik a házat. Gyerekek kérdezik a szüleiktől: „Anya, ebben a házban laknak?” Hát igen, laknak. Én. Meg apukám. És a nagybátyám kertésze. Ő az, aki reggel hatkor elindul Hűvösvölgybe dolgozni és csak sötétedés után kerül haza. Nagypocakos, bajszos, erdélyi ember. Ő a mi Sándorunk. Aki mindig Szép jó napot! – al köszön és kopog, ha kérni akar egy kis kávét.

Édesapa az emeleten lakik. A mellette lévő szoba a „műhely”. Nah, itt aztán a százaskulcstól a hegesztőtrafóig, a talált kiscicákon át minden fellelhető. Folyton dohány, frissen lefőtt kávé és a sok műszer vas illata keveredik a szobában. Az első emeleten, édesapa lakása mellett van a mosógép. Itt van még sok-sok bútor, évszázados pad és a szeretett piros biciklim. A második emelet már szellősebb. Itt egy-két régi és új bútor, édesapa erőspaprika ültetvénye és a lomtalanításokon talált kincsei, illetve egy szárító van. Ide teregetem a frissen mosott ruhát és nyitom rájuk az ablakot, hogy jó ropogósra száradjanak.

És igen, igen. Olyannyira úri módon élhetek ebben a kis házban, hogy a szuterénben lakom, az első emeleten mosok és a második emeleten teregetek. És ha mindezen túl vagyok, akkor felmegyek a tetőtérbe. Ez a hely a kedvencem. Csendes, nyugalmas. Az erkély még nincsen beépítve, így a földön található por és nylon zacskók folyton kergetőznek a huzattól, amik éjjelente, amikor a sötétben kell felmennem valamiért az emeletre, bizony halálra tudnak rémíteni. De világosban ez a hely valahogy igazán különleges varázserővel bír. Itt ki tudok lépni az állvány legtetejére, fel tudok menni a tetőre és innen figyelhetem, hogy közel, s távol, mi történik a nagyvárosban. Ücsörgök a ház tetején és elmélázok az életemen.

A ház két utca találkozásánál van, pont a sarkon, így az élet sosem unalmas. Az emberek jönnek-mennek, szemben egy óvoda van, mellettünk egy park, ahová a kutyákat bevinni tilos és emiatt reggeltől estig ott játszanak az emberek a kutyáikkal. A parkban szedtem a bodzát idén tavasszal és indulok el hétköznap hajnalban futni. Valahogy szeretek itt lakni. Szeretem, hogy hétvégente becsöngetnek és elkérnek az udvarról egy furikot, vagy megkérdezik, hogy édesapa átmegy-e segíteni, mert itt a nagy pesti embereknek nem sikerül betekerni a villanykörtét. Valahogy csendes és mégis mozgalmas.

Valahogy szeretem. Ahogy Sándor hazaér és hallom, ahogy kipukkantja a dugót a borosüvegből, hogy igyon egy pohárral a hosszú műszak után. Én vasalok, miközben hallgatom, ahogy a gyerekek sírnak, mert nincs kedvük hazamenni az óvodából. Az eső cseperegni kezd és én békésen élvezem a kis kuckóm varázsát. Elindítom Edith Piaf muzsikáját, mert egész nap őt fütyörésztem. Kinyitom az ajtót, hogy a muzsika és a délutáni eső illata átjárjon minden emeletet. Dudorászva, táncolva folytatom a vasalást. Kopognak. Sándor megilletődötten, saját magától is zavarban érzi magát, miközben megkér, hogy vágjak le egy kicsit a hajából. Csak a fülénél, hogy ne lógjon rá. Szabadkozik, hogy már be volt ő jelentkezve a fodrászhoz, de nem volt ideje elmenni. Gondolom, hogy hazudik, mert a postáig is alig talál el… Nemhogy a fodrászhoz. Apa közben a papucsában cammogva jön lefelé az emeletről. Nézi, ahogy Sándor fején ügyködök. Mosolyog… Furcsa neki is, ahogy az ismeretlen ember füle körül járnak az ujjaim. Ránézek, megkérem, hogy menjen fel az emeletre, zárja be az ablakot, mert elfelejtettem, és hogyha jobban rákezd az eső, eláznak a ruhák. Közli, hogy az eső nem esik. Kinézek az ablakon. Esik. Nem szólok egy szót sem. Apa ugyanolyan, mint én. Makacs, akár egy öszvér.

Sándor megköszöni, hogy megszabadítottam a lábatlankodó hajtincsektől, majd közli, hogy menne zuhanyozni. Én visszamegyek a lakásba, apa kezébe nyomok egy pár, a piacról megmaradt tepertőt, amit már a hétvégi szabadságból feleszmélve, a Váci úti irodában ülve biztosan nem fogok megenni. Apa az emeletre húzza, vonszolja hangos, slattyogó papucsait, én pedig újra belemélyedek a vasalásba és elmerengek a kis, háromszemélyes, körülállványozott, bájosan összevissza, útszéli virágoktól és pukkanó üvegek vörösbortól ázott parafa dugóinak elegyén. Ezen a Viviennyi lakóközösségen a lapom sorain.

2017. június 6.

Fotók: saját.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.