Sivatagi futás

Szombat éjszaka. Az óra már elütötte az éjfélt. Leteszem a könyvemet, ránézek a telefonomra, leveszem róla a hangot és kikapcsolom az ébresztőt. A vasárnap reggel az egyetlen nap, amikor nem az ébresztőre kelek. De tudom, hogy hamar kelek majd, mert ünnepnap van. Futni megyek, és nyáron minél hamarabb, annál jobb. Lehetőség szerint vasárnap hajnalban. Amikor friss a levegő, a napsugarak még csak ébredeznek és ember is kevés.

Vasárnap hajnal. Fordulok még egyet az ágyban. Vasárnap reggel. Fordulok még egyet. Vasárnap délelőtt… Az órára nézek és nem gondolok arra, miket kell ma megcsinálnom, csak fogom magam és kikelek az ágyból. Ásítozom, összekötöm a hajamat. Felveszem a futóruhát, bekapok egy szőlőcukrot, és iszom egy korty vizet. A mosdóba megyek, majd alaposan megmosom az arcomat. A törülközővel átdörzsölöm, hátha halványodnak a párna nyomai. Az udvaron kicsit bemelegítek, majd szárnyakat kapva kivetem magamat a kapun.

Az első pár száz métert gyalogolva teszem meg. Két évig, amíg súlyos volt a csonthártyagyulladás a bal sípcsontomban és el voltam tiltva a futástól csak gyalogoltam és mostanra, az első fél kilométeres séta megmaradt belőle. És hát bemelegítésnek is jó, hiszen pár perce még aludtam. Majd lassan lendületbe jövök és futni kezdek. Meleg van, már most érzem. Tudom, hogy jobb lett volna pár órával hamarabb elindulni, de hát vasárnap van…

Az utcát mosó kocsi előttem halad. Mintha csak az én óhajomra frissítené az utat. A jóleső, esőáztatta illat kísér és elvonja a figyelmemet a melegről. A kilométerek telnek, átfutok a patakon, amin kiskacsák lengedeznek és élvezik a meleg, nyári vízfodrokat. Szerencsés vagyok, hogy itt futhatok. Majdnemhogy a főváros közepén, mégis árnyék van és csend. A járdát és az út mindkét oldalát sűrűn ültetett fák keretezik, amiknek árnyjátékát és muzsikáját egész nap el tudnám viselni. Valami ősi, bölcs érzésem lesz tőle. Az otthon érzése. A csodás természet szabadságáé.

Futok tovább, és érzem, ahogy kipirul az arcom. Ég a melegtől. Az izzadságcseppek elindulnak a halántékomon, a könyököm hajlatából a tenyeremig és a dekoltázsomon is. Érzem, hogy dolgozok és érzem, hogy ez mennyire jó.

A meleg egyre elviselhetetlenebb. A harmadik kilométer után, az egyetlen kis emelkedőn kezdem el érezni. A szám teljesen kiszárad, és hiába próbálom az orromon venni a levegőt, csak a számon kapkodom és közben olyan érzésem van, mintha vattát nyeltem volna. Tudom, hogy az emelkedő után már nem sok van hátra, mégis úgy érzem, mintha a sivatagban futnék. Azt is tudom, hogyha a sivatagban futnék, már hatszor megálltam volna, de legalább kétszer meghalok… De most megyek tovább, tovább lendülök a villogó zöld lámpán, kikerülöm a sepregető nénikét, megköszönöm a babakocsis családnak, hogy megállnak egy pillanatra, hogy elférjek mellettük. Majd újra nem történik semmi, lábaim alatt újra izzik a sötét beton, miközben kánikulában úszik a város, pihennek a vasárnapi délelőtt percei. Én meg futok tovább…

Jól vagyok. Boldog vagyok. Egészséges vagyok.

Jól vagyok. Boldog vagyok. Egészséges. Vagyok.

Mantrázom magamban, ahogy mindig. Valahogy ez elvonja a figyelmemet és csak az ütemre koncentrálok. Ahogy a lábaim viszik alattam a testem, dolgoznak és nekem csak arra kell figyelni, hogy ne essek ki az ütemből. Tartom a tempót, érzem, hogy erősödik a testem. A lábaim, az izmaim és érzem, hogyha ezt lefutom, az előre eltervezett távot, akkor mindent kibírok eztán. Nem csak a lábaim, én magam is. Mindenre képes vagyok, erőt kapok, szabadságot, szárnyakat.

Már csak egy kilométer van hátra.  A melegtől lüktet az arcom, a tarkóm, zsibbadnak a lábaim. Fogy a levegő, a szél csak az izzasztó forrósággal simogatja a testemet. Úgy érzem, a lábaim már csak reflexből mozognak. Mert tudják, hogy mi a dolguk. Visznek előre.

Az utolsó száz méteren sprintelek, majd elképzelem, ahogy a képzeletbeli szalagot átszakítja a derekam, két kezem pedig győzelemittasan felemelem. Lefékezem a lábaimat, és felocsúdva a győzelemtől, egy pillanat múlva már érzek mindent… A súlyos lábaimat, a lüktető fejemet, a forróság cseppjeit a testem minden porcikáján. Sétálok. Nagy levegőket veszek. Befordulok a sarkon az utcánkba és egy kis kocogással vezetem le a hirtelenjében jelentkező, jóízű fáradtságot. Ahogy a testem zsibbadva megy előre, mint egy gép.

Nyitom a kaput és a szomszéd akkor ül be a BMW-be. Direkt mosolygok, hogy lássa milyen jól vagyok, miközben remegve dugom a kulcsot a zárba. Lepattogok a lépcsőn, ledobom a cipőmet. A tükörbe nézve elégedetten vizslatom, hogy az arcom újra paradicsomlevest mintáz. Hideg vízzel mosom meg és öblítem ki a vattacsomókat a torkomból.

Aztán még megcsinálok 101 felülést és 60-60 lábemelést, hogy teljes legyen az edzés. Majd beállok a zuhany alá, lemosom a rám tapadt városi meleg izzadtságot, durva szivaccsal dörzsölöm át az egész testem, tetőtől talpig. Mosolyogva figyelem, ahogy az illatos buborékok játszanak minden domborulaton, amikért ma is megdolgoztam, hogy kicsit még hasonlíthassanak arra a formájukra, ahogyan 16 évesen megjelentek rajtam. Csak még egy kicsit…

A hajamat egy törülközőbe csavarom, összeütök egy rántottát, majd reggeli után elégedetten dőlök bele a frissen vetett ágyba. Érzem, hogy megtettem mindent magamért. A boldogsághormonok dolgoztak, az izmaim dolgoztak, a kitartásom ma is fejlődött.

Boldog vagyok és tudom, hogy mindenre képes vagyok! Mert ha képes vagyok a fővárosi sivatagban futni, mindenre képes vagyok!

 

2017. július 2.

fotók: saját

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.