Kislány koromban, amikor nagyanyám alsószoknyás ruháiban körbe-körbe forogtam, lepkéket kergetve a füves udvarunkon, már akkor tudtam, hogy nincs jobb hely egy gyermeknek arra, hogy felnőjön, s egy felnőttnek sincs jobb hely, hogy újra szabad és újra gyermek lehessen, mint a vidék. A patakos, virágos, szabad, csendes, kirándulós és fáramászós vidék. Ahol akkor jön és megy az ember, amikor óhajt. Ahol nincsen villamoshoz, buszhoz, vonathoz kötve az érkezés és távozás. Nem kell sietni és felnőhet úgy, hogy nem kell félnie a sarkon rá váró veszélyektől. Mélyen szippantok még most is a levegőbe, amikor hazaérek. Szabadnak és boldognak érzem magam. Nyáron csak kifekszem a fűbe és élvezem, ahogyan a nap melegíti minden porcikámat. Igaz, már nem kergetek pillangókat, de végre megszabadulhatok bajaimtól, és talán itt születnek a legjobb ötleteim a munkához is, a terveim az élethez, a mindennapokhoz. A legjobb hely a világon, itthon, a szülői házban, a kissé hepe-hupás és dombos udvaron, a fűben. Ahogy a tyúkok kárálnak, a levegőben pedig a friss gyümölcs aromája a szomszéd délutáni sütögetésének hozzánk érkező olajos és étvágygerjesztő illatával keveredik. Ha túlságosan felhevülne az ember ott várakozik a kerti csap, amit megengedve máris folyik a naptól langyossá vált, simogató víz. A tűzforró testnek még ez is hideg és hátborzongató. Majd ha a friss, nyári szellő felszárította a hideg vízcseppeket testünkről, szaladhatunk vissza a fűbe, a biztonságos és átmelegedett pokrócra, amit pár perc alatt hangyák leptek el, miközben a méhek ráleltek a nemrég fogyasztott édes barack lecsöpögött nedvére.
Ezen a helyen úgy érzem, nem lehet bajom. Kipirosodott arccal élvezhetem egész nap a nyarat és a szabadságot iskolai, munkahelyi, vagy a világ gondjait feledve. Fürdőzhetem a napsugarak áradó melegében és érezhetem a forró szellőt, ami simogatja párolgó testemet. Milyen baj történhet, ha az embert nem zavarja a bajok közeledő zaja, a betegségek fájdalma, a sietség sóhaja? Mindentől messze, a fűben pihenve a legjobb. Itthon, amikor tudom, hogy a többiek gyöngyöző homlokkal élvezik az ebéd utáni sziesztát. A konyhában a koszos edények érik tetten a pompás nyári lakoma emlékét, az asztal hófehér abrosszal leterítve, a kertből szakított színes virágcsokorral. A ház is alszik a bentlakókkal, amíg én kinn sütkérezem a gondtalanság perceit élvezve. Előttem egy könyv, a legújabb zsákmány, amit a nagynénémtől kaptam kölcsön. A háborútól fenyegetett emberek és gyönyörű, tengerparti ház lakóinak a története keveredik a sorok között. Egy frissen érettségizett 17 éves lány nemrég jutott óriási vagyonhoz, rokona halála után. Szülei messze vannak tőle, ő pedig küzd a 14 éves korában elszenvedett zaklatás emlékeivel, ami miatt csak nehezen tud nyitott lenni egy helyes, igazán kedves és okos fiatalember érdeklődésére. A karácsonyi játék alatt ő talál rá leghamarabb és a téli hideg ellen ajkuk hosszasan egymáséra tapad. Orcájuk kipirulva, hallani szívük dobbanását, mire a szerelmes pillanat gyorsan véget ér, egy másik játékos rájuk talál. Nahát… hangosan sóhajtok a fűben megbújva, miközben másik oldalamra fordulok. Továbbolvasva iszom a hősnő gondolatait, ahogy a régi, gyermekkori zaklatás emléke hirtelen előtör a lány emlékei közül és a szerelme helyébe képzeli az undorító öregembert, aki a szoknyája alá akart nyúlni. Hirtelen irtózik a pillanattól, már nem kívánja az úriember nyelvét saját szájában, én pedig áldom a sorsot, hogy soha nem kellett találkoznom ilyesféle nyúlkálós emberekkel és gyorsan elhessegetem a gondolatot. A könyv lapjai viszont egyre érdekesebbek. Ahogyan a kislányból felnőtt lesz, ahogy 14 évesen csak csodálta az úriember udvariasságát, pár év múlva pedig már mennyire kívánja érintéseit, és ez az egyetlen dolog, ami a gondolataiban játszadozik. Valóban ennyire könnyen felnővünk és változnak meg körülöttünk, bennünk az érzések. Kivirágzunk évek alatt és gyermeki csodálatunkból leküzdhetetlen vágy lesz hirtelen. Amit anyáink születésünkkor nem is gondolnak, majd ahogy növünk és magunk mögött hagyjuk a fodros kisruhákat, a fehér harisnyanadrágot, a masnit a göndör loknikból, már megjelenik anyánk aggódása és a „Vigyázz magadra!” sóhajok. Már nem engednek ki minket sötétedés után, telefonálnak, hogy épségben odaértünk-e. Aztán, amikor udvarlót hozunk a házhoz és miniszoknyát, magassarkút, rúzst kezdünk viselni, féltő pillantásokat kapunk. Kicsit haragosak is az udvarlóra, hiszen elrabol minket sok-sok percre, édes szavakat suttog a fülünkbe és szeretne minél hamarabb minél közelebb kerülni hozzánk. Orrunknál fogva vezet minket a kívánatos és még ismeretlen élmény felé, és mi igyekszünk is utána rendesen… Nem is hiába, hiszen amint megtapasztaljuk ezt a felhők feletti élményt, onnantól kezdve rászokunk, kívánjuk, és gyakran rájárunk, akár a konyhában lévő, műanyag dobozokba rejtett édességre. Titkosan, vagy hangosan kiabálva, reggel, este, fényes nappal, vagy fekete éjszakákon, amikor még a hold sem világít. Kívánjuk, sóvárgunk utána és természetesnek érezzük, hogy létezik. Viszont amint a birtokában vagyunk és elégedetten, boldogan fekszünk végre ágyunkban, máris kiváltságosnak érezzük magunkat. Különlegesnek és boldognak. A kisleány is eljut majd ide, a könyvben, hiszen ennek a fiatalembernek bizony nem lehet nemet mondani és én, a fűben fekve, izgatottan és teljes erőmmel drukkolok neki, hogy leküzdhesse végre a zaklatás gyermekkori emlékét és végre igent mondhasson a férfinak. Most hirtelen, valahonnan alma édes és meleg illatát érzem. Eszembe jut, hogy édesapám kinn darálja a lehullott almákat, hogy egyszer majd talán a gyümölcspálinka is elkészülhessen. Visszatérek a lapokhoz, de sajnos gondolataim elterelnek az írott szó érdekességéről. Ma már úgyis százoldalnyi szót is magamba szívtam, és már érzem, hogy ég a vállam. Már ez a fene nap sem olyan, mint régen. És már én sem vagyok kislány, hogy tovább álmodozhassam.
Megmosdom kinn, belebújok szellős, virágos ruhámba. Beköszönök, bár ezt lehet senki nem hallja, úgyis tudják, hogy hazamentem. Vidáman lóbálva a legújabb, hófehér sarumat hazasétálok. A könyv a kezemben, lehet, hogy este még olvasok egy kicsit. Kíváncsi vagyok mi lesz a kisleány és a fiatalember sorsa. Remélem, hogy beteljesül szerelmük, mielőtt a háború odaér, vagy a leányzó külföldre utazik a családjához.
Lassan hazaérek, és érzem, ahogy az udvaron a puha pázsit csiklandozza meztelen talpamat. Otthon végre hűvösebbek a falak, nem surrant még be teljesen a nyári forróság. Az asztalon friss sajt és piros bor. Kortyolok egyet, a sajtot hűtőbe teszem. A Kedves nemsokára hazaér, addig legalább újra lehűl. A finom bort is hűtőbe kellene tenni, hiszen egy hosszú, dolgos munkanap után, melegen a pohárba öntve nem sokat ér. Pedig valaha ez is forró és napsütötte szőlőszem volt. Sok-sok gömbölyű szőlőszem. Magam elé képzelem a sajt és a bor mellé az idilli képen, a nagy faasztalra. Mintha csak Olaszországban lennék. Még ez a forróság is… miközben próbálom visszatuszkolni a dugót a borosüveg szájába. Hát nem megy… sosem megy, de azért mindig megpróbálom. Mindegy, ez ma dugó nélkül kerül vissza a hűtőbe. Rendesen megizzadok az erőlködéstől, és mivel senki nincsen itthon, leveszem a ruhám, és meztelenül nyújtózok el az ágyon. Itt már melegebb van, mert elfelejtettem reggel bezárni az ablakot. Bekapcsolom a ventilátort, ami a meleg levegőt fújja a szemembe, és borzolja elszabadult, göndörödő hajtincseimet. Eszembe jut, hogy tegnap este elkezdtem nézni egy filmet, de elaludtam rajta. Gyorsan bekapcsolom a gépet, kattintok a filmre és már figyelem is az első, még ismerős képkockákat. A meleg újra elnyom, s csak fátyolosan hallom a történet szavait. Egy nagy tőzsdés megörökli rokona francia házát, vele egy több hektáros szőlészetet, és találkozik egy csodás mosolyú, varázslatosan kékszemű nővel, aki többször mond nemet neki, mire rájönnek, hogy ők ketten már találkoztak. Egy forró éjszaka után aztán dráma, majd végleges egymásratalálás. Mi más lenne? De – a kékszemű kislány, aki először nyom csókot a nyaraló kisfiú szájára, s fülébe suttogja, soha ne felejtse el ajkait – jelenet igazán mesés. Erre még talán emlékszem, de aztán pár perc és mélyen alszom, miközben csábos francia zene szól a laptop hangszórójából.
Álmaimban a gondolatok könnyedén úsznak. A 17 éves regénybeli leányzó és udvarlója gyöngéd, karácsonyi csókjai, a jégmadárra emlékeztető selyemruha, majd én vagyok. Az udvarló fiú már engem csókol karácsonykor. Óvatosan a szám elé teszi ujját, majd ide-oda kalandozva végighúzza egész testemen. A forróságban is kirázza meztelenségemet a hideg, kinyitom a szemeimet és már a Kedves áll előttem. Frissen vágott, pöttyös papírba csomagolt virágcsokrot tart a kezében, és ahogy felébredem az érintésére, ahogy ujjait meztelen testemen végighúzza, mosolyra húzódik a szám. Lassan felülök, és máris elolvadok a csókjától. Az édes és sós ízek keverednek a számban. Pár perc és már rajta sincsen ruha, a friss virágok pedig a szőnyegre huppannak. A zene a laptopból hirtelen szenvedélyesre és lassúra vált, a nyári forróságban szívünk erősen kalapál.
Lehet, hogy én már a napsütötte fűben, a nedves combjaim összedörzsölésétől kezdve a könyv lapjain olvasható izgató jeleneteken át a boros dugó visszacsempészéséig csak erre a pillanatra vágytam. Nem is tudtam róla, de a júliusi meleg, a nyári szabadság és a családi meghittség felszabadító érzése elindította bennem a legyűrhetetlen és ellenállhatatlan vágyat. Őt kívántam egész nap, aki végre itt van. A simogató karjaimban, és én az ő erős karjaiban. Nem is sejtettem, hogy fedetlen testem, a film zenéje és az egész napos forróság a koromfekete öltönyében ennyire feltüzeli őt. Ezt is imádom benne… Sosem tudhatom, hogy bosszankodva, friss virággal, befizetetlen számlákkal, vagy csak egy szótlan vággyal tér haza a munkából. A mai napon a legutóbbi volt igaz, de nekem már semmisem jut eszembe, miközben forró teste összeolvad az enyémmel. A nyár még izgalmasabbá teszi ezt az alkalmat, ahogy a ventilátor meleg levegővel simogatja végig gyorsan szuszogó testünket. Az ajkaimba, vállának puha húsába, a hófehér párnahuzatba harapok a gyönyörtől. Szeretem őt. Szeretném, ha életem végéig hasonló meglepetésekkel állítana haza. A hangszóró dobbanásai egyre erősebbek. Egyre gyorsabbak, miközben én harmadszorra sikoltok, arcomat némán a párnába temetve.
A bor és a sajt ébresztően és simogatóan hűvös, amikor már a vízben úszva élvezzük a naplementét a ház mögötti, aprócska medencében. Ez a tökéletes pillanat, ahogy hozzám úszik, átölel és szájában érzem a vörösbor ízét. Egész nap ott volt a levegőben. Tétován álldogált, várakozott, az érzések apró léptei kimérten furakodtak bele porcikáimba. Kora reggel kezdte. A mai nap egyetlen hűs pillanatában, amikor a piacon a bort egy őszes hajú úr ajánlotta egy finom fogás mellé. Mosolya szélétől felfelé futó apró ráncok keretezték búzakék szemét. Ahogyan a frissen vásárolt borral a kosaramban esküvői menetet láttam, ami éppen leállt a hevesen csókolózó párocska miatt. A fűben, otthon, amíg a méhek beporozták a tavasszal elfelejtett virágokat. A könyv lapjait olvasva, amikor a fiatalok titkon csókolták egymást egy ablakmélyedésbe bújva. Majd itthon, amikor hazaért és aztán a naplemente hűvös fuvallatában, miközben az átlátszó víz simogatta napbarnított bőrömet, a meztelen és boldog mosolyt arcomon.
A szenvedély, amely nyáron még forróbb, télen pedig felmelegít, végigkísérte a napomat. Titkon, vagy hangosan élvezve, de mindannyiunkban ott lézeng. Kering és fojtogat, míg be nem teljesül. Míg eleget nem kapunk belőle. A csók, az érzés, a gombóc a torkunkban, a remegés a gyomrunkban. A szenvedély ágyban, párnák között, földön fekve, széken guggolva, a zöld fűben, vagy száraz szénakazal mögé bújva, a víz simogatásával, vagy a mosógép dongásával, tomboló zene mellett, vagy halk dallamokkal, kéjesen és csókosan, esetleg egy ablakmélyedésbe bújva, de ott van a levegőben. Reggeltől estig, amióta először megízleltük addig, míg meg nem halunk.
Egyszerűen és csodásan napsütötte és szenvedélyes, amiből nekem a mai napon kijárt.
Szerencsére többször is…
(2012. augusztus 22.)
fotók: google