A kerítésen átdugva a fényképezőgépet próbálom megkeresni a fókuszt a napsütésben legszebben bólogató kis virágon. Egy öregember a hátam mögött leszáll a bicikliről, jobbra és balra lépeget. Kattintok pár képet és elindulnék, de az öreg megszólít.
- Ön itt lakik?
- Nem, az utca végében… De csak a virágot fotóztam.
- Jah, nem azért. Nem zavar engem. Csak tudja, én régen itt laktam. Ez a szép nagy ház régen munkásszálló volt.
Nézek nagy szemekkel a gyönyörű, sarkon álló panelre.
- Igen, munkásszálló. És azt nézem már hetek óta… De valahogy nem jut eszembe. Pedig majdnem húsz évig laktam itt.
- Mi nem jut eszébe?
- Hát, hogy a számozást azt most látom, hogy 44, de az most innen, jobb oldalról kezdődik, vagy már innen, a másik utcából? Nem tudja?
- Hááát, nem tudom. De szerintem a 44 ebből az utcából és a másik számozás csak onnan, túl a garázslehajtón. Ott kezdődik a másik számozás, oda dobhatnak levelet is az embereknek, mert itt nincsen semmi. Szerintem.
- Jajj, nem emlékszem… Pedig a szüleim is annyi csomagot küldtek nekem otthonról.
- Otthonról? Honnan tetszett jönni?
- Hát én és a testvérem disszidáltunk Jugoszláviából. Ide jöttünk. Ott minket akkor nem engedtek tanulni. Itt tettem le estin a szakmámat. A testvéremmel.
- Értem.
- És itt laktunk, mert ez egy munkásszálló volt. 1 forinttal lehetett lefizetni a portást, hogy nyolc után engedjen be bennünket. Én itt ezt az utcát, meg ott azt is ismerem. Itt jártam egész nap az utcákon akkor. Ott van kinn egy lakásom. Ott, arra! Hát a Rákospatak utcát csak tetszik ismerni, nem!?
- Igen, persze.
- Nah, ott van egy lakás. A mellette lévő teraszon van egy bicikli kitéve.
- Értem.
- De nem az a biciklis az enyém, hanem a mellette lévő. De azt kiadtam.
- Kiadta?
- Merthát már egyedül vagyok. A feleségem tavaly meghalt rákban.
- Nagyon sajnálom.
- Áhh, semmi. De én meg odaköltöztem Marikához. Vele együtt járt a feleségem a főiskolára. Elvégezte, de sose foglalkozott ő azzal.
- Értem.
- Aztán, ahogy ő szegénykém meghalt, mondta Marika, hogy költözzek oda. Tudja, ő is egyedül van, meg én is.
- …
- Nah, de az ágyamat nem osztom meg vele, tudja. Mi a feleségemmel 27 évig voltunk együtt… Hát csak ő volt nekem mindig. Igen…
- Értem.
- Hát csak itt járok már napok óta és nem emlékszem… Hogy most a 44-es szám az ide, vagy oda számít. Hát nem emlékszem.
- Én sem tudom sajnos.
- Hát nah mindegy. Megyek is.
- Örülök, hogy találkoztunk! Vigyázzon magára!
- Hát hova vigyázzak már? 82 éves vagyok… Nemsokára elmegyek.
- …
- Vigyázzon Ön is magára!
- Köszönöm.
Mosolyogva figyeltem, ahogy óvatosan felül a biciklire és elhajt lassan. Talán sosem jut már eszébe, hogy hová küldték a szülei a csomagokat. Talán sose jön már errefelé.
Talán azért, vigyáz majd magára.
(2017. április 3.)
fotók: saját