Május elsején történt. Reggel elmentem futni, nagyot reggeliztem, összeszedtem magam és elindultam a városba, csak úgy…
Felültem egy buszra, leszálltam a Ferenciek terén, átsétáltam a hídon, mert azt mindig nagyon szeretem. Van időm elmélázni és rácsodálkozni, mennyire gyönyörű városban élek.
Megmásztam a Citadellát, lefotóztam a várost és egy pár szép virágot. Lefelé menet, félúton leültem egy piros padra, elropogtattam a kis elemózsiámat, egy pár kocka répát, aztán csak úgy hallgattam magamban a csendet.
Körülöttem a város zaját, a madarak udvarlását a tavaszi rügypattanások között. Figyeltem az emberek felfelé küzdő lépteit, a homlokukon gyülekező verejtékcseppeket és hallgattam az ég felé szánt, az “ugye már nem sok kanyar van hátra” pillantások néma imádságát.
A napsugár néha bekúszott a fűszálak közé, reflektorfénybe helyezve a kecsesen táncoló virágszálak népét. És ugyanaz a napsugár odalenn, a budai lakások falát sütötte. Belopózott az ablakokon, melegítette a falakat, a kanapét, amin talán egy hasonló fiatal pihen és örül ugyanígy az éltető sugaraknak, az életnek.
Békét éreztem. Megpihentem, miközben a gondolatok átsuhantak a fejem fölött. Hogy én most itt jól vagyok. Ráérek átadni magam ennek a pillanatnak, a csendnek, a gondokat feledtető napsugaraknak, a hála érzésének.
Békét éreztem.
(2017. május 1.)
