Mi lett volna, ha…

Én esküszöm nektek, sosem szoktam ezen a kérdésen agyalni. Úgy gondolom, hogy a nagy, felelős döntéseimet mindig, minden esetben kellő mennyiségű gondolkozás és mérlegelés előzi meg. Hogy melyik főiskolát válasszam? Hogy melyik városba költözzek? Hogy melyik munkaajánlatot fogadjam el? Mindig pro és kontra mérlegeltem és hoztam egy olyan döntést, ami, így utólag visszagondolva is, hatékonynak és sikeresnek mondható.

De ezen sem gondolkoztam el nagyon, mert mindig úgy voltam vele, hogy hiszek a sorsban, vagy mi a szösz és még ha vannak is problémáim – a sikeres döntésből adódóan – úgy érzem, az azért van, hogy erősebbé váljak és sikeresebbnek érezzem magam, ha ezeket a problémákat, nehézségeket leküzdöm. De elolvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy mi, magyarok rendkívül sokszor tesszük fel magunknak a kérdést: Mi lett volna, ha? És emlegetik a Mézga Gézánét, aki oly sokszor hangoztatja, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül!? Szóval statisztikák alapján, bizony szokásunk nekünk ezen töprengeni. Mert folyton elégedetlenkedünk, sose jó nekünk az, ami van, bármit is vizsgálunk az életünkben. A munkahelyünkön nem fizetnek eleget, a lakásunkon rajta a hitel, de folyton penészedik a fal, a kocsi mindig tönkremegy, a pasink/csajunk nem elég izgalmas, az életünk szürke és egyébként is… De persze, ha ezt és ezt másképp csinálok, másik férfit választok, másik kocsit veszek, inkább az anyámra hallgatok, vagy soha nem vágom a fejszém ebbe a szakmába, nah, akkor biztosan jobb lenne nekem! Akkor biztosan egészségesebb, boldogabb és sikeresebb lennék.

De lehet, hogy nem. Szerintem biztosan nem. Szerintem az akadályok, amiket mi észreveszünk, azok akkor is ott lennének, ha ezt, vagy azt másképp csinálunk az életben. Mert ezek a dolgok bennünk vannak. És ha nem magunkban küzdjük le, hanem ráfogjuk az éppen aktuális, szerintünk problémaforrásra, akkor az akkor is felszínre kerül, ha másba vágjuk a fejszénket. Mert pár év múlva ugyanúgy ott lesz, amikor elmúlik az újdonság varázsa, legyen szó munkáról, szerelemről, vagy lakásról. Persze, lehet, hogy egy másik lakás nem penészedik majd, de biztos, hogy mi is könnyebben túl tudunk a rajtunk kívül álló problémákon lépni, ha magunkban is képesek vagyunk elfogadni azokat, amik miatt a problémák felmerülhetnek. Szerintem. Persze, lehet, hogy nekem az alaphangon vett derűs és pozitív életfelfogásom is segít, hiszen mindig örülök annak, amim van. Mindig törekszem természetesen a jobbra, a többre, és érzem is, hogy évek múlásával nekem majd jobb lesz, de igazából mindig boldog vagyok a jelenlegi helyzettel és megpróbálom a legjobbat kihozni mindenből, ami éppen elém kerül.

És onnan jutott mindez eszembe, hogy igen, elolvastam ezt a cikket. És aznap este még nem is nagyon merengtem ezen, de egy esős, szombati délutánon beütött ez a gondolat. Mégpedig azért, mert rájöttem, hogy az egyetlen dolog az életemben, amivel kapcsolatban talán érdemes ezen elmerengni, vagy csak kicsit számot vetni, az a férfiakkal kapcsolatos. Azokkal a férfiakkal, akik az életemben rövidebb-hosszabb ideig megfordultak. Bizony, bizony, azok a drága és szeretett (gazember) Hufnágel Pistik. Mert érzésem szerint, ez az egyetlen dolog, amiről nem úgy hozok döntést, hogy hosszas mérlegelés után döntök mellette, vagy ellene, hanem csupán a megérzéseimre hallgatok és bevonom a másikat is a döntésbe. Vagy, ami ugyan a kis szívemnek nem egyszerű, de igazából a legegyszerűbb, ha a másik mondja azt, hogy elég volt belőlem és ki akar szállni az életemből. Mert akkor ugyan nagyon vacak az érzés, de tiszta ügy. Nem akar belőlem többet, el kell ezt tőle fogadnom és mennem kell tovább.

Ott álltam, a 4-6-os villamos megállójában és egyszer csak eszembe jutott ez a Mi lett volna, ha? Akkor voltam túl egy ismerkedős délutánon, ahol 2 órán belül randiztam 10 fiatalemberrel, akik egytől egyig izgalmasak, érdekesek és nyitottak voltak. De közben meg eszembe jutott, hogy én, aki egyébként valóban nagyon nyitott vagyok, viszont nem annyira spontán, most csak így, egyszerűen elmentem egy ilyen programra, hogy találkozzak emberekkel, akikkel bármi megtörténhet, miközben még egy bevásárlást is pontról pontra megtervezek. Szóval olyan furcsán néztem kicsit magamra is, hogy hogy kerültem én ide, merthát itt aztán teljes mértékben a másik félre utalom magam és mégha egy félnótással is van dolgom, simán rávághatom, hogy szimpi és aztán kitudja hogyan végzem majd a következő és következő találka után. Persze, természetesen ez csak vicc és remélhetőleg nem fog semmi szörnyű dolog megtörténni, csupán csak elgondolkoztam azon, hogy amikor a fővárosba jöttem, és elég hamar lett egy biztos állásom, akkor a munkatársaim úgy ismertek meg, mint aki boldog és kiegyensúlyozott, ha a párkapcsolatát vizslatjuk. Volt egy barátom, évek óta voltunk együtt, közös és izgalmas életünk volt, utaztunk, szerettük egymást és mindenki szerint jól passzoltunk egymáshoz. És egyszercsak elkezdtünk valami másra, többre vágyni és aztán elengedtük egymást. Aztán jött egy másik fiatalember, akivel valahogy minden találka meghiúsult. Ha nálam semmi, náluk betörés. Ha nála semmi, nálunk csőtörés. Valahogy az élet egy éven keresztül húzta, halasztotta a mi kettőnk dolgát, pedig rettentően vágytunk egymásra. Izzott a levegő, minden passzolt, aztán mire a kedélyek igazán felkorbácsolódtak volna és a történet boldogan gömbölyödött volna kettőnk között, ő eldöntötte, hogy most nem ezt szeretné. És akkor én elengedtem. Vagyis, megpróbálom, mert még most is dolgozom rajta. Lényeg a lényeg, hogy engedtem én is, engedett más is, és valahogy nem találtam újra olyan egyensúlyt, amihez éveken keresztül hozzá voltam szokva. És akkor elmegyek egy ismerkedős programra, hátha valaki újra fontos lesz a szívemnek és újra kiegyensúlyozott, egyben izgalmas lesz életem ezen része is. De mi van, ha egyikkel, vagy másikkal másként alakul. Hol lennék? Milyen lenne az életem? Számomra is furcsa, hogy míg tavalyelőtt hétvégente vonatra ültem és feltöltődtem a szerelmemmel egy hétvégén, vagy míg tavaly végre nyitottam a fiatalember felé, akinek gyönyörű, barna szemeiről azóta is ódákat zengek és rövidke, ám izgalmas kis történetünket hűségesen és romantikusan őriztem, addig idén már egyik randit habzsolom a másik után, valami hasonlóra vágyva. Hasonlóra, mégis másra. Jobbra, izgalmasabbra, határozottabbra, teljesebbre. Vagy ugyanarra, csak valaki mással?

És akkor ott álltam a villamos megállójában és eltöprengtem azon, hogy valóban ezt szeretném? Hogy vajon mikor lesz újra kiegyensúlyozott a párkapcsolatom? Mikor találok olyat, akivel újra passzolnak a dolgaim? Aki majd újra megnevettet, vagy akitől már akkor izzadni kezd a tenyerem, amikor először látom és rám mosolyog? Mi lenne, ha nem mennék több ilyen randira, hanem az életre bíznám a döntést? Ha holnap egy társkeresőn regisztrálnék, vagy inkább még egy kicsit egyedül maradnék? Mi lett volna, ha ma az első férfit választom a randin, aki már elmúlt negyven, özvegy és két kislánya van és nem a 30 évest, aki helyes és izgalmas a foglalkozása? Hol lennék holnap? Mit csinálnék jövőhét péntek este? Vacsit főznék a csacsogó kislányokkal, akik örülnek, hogy apa helyett újra egy nő foglalja el a konyhát? Vagy inkább elmennék a 30 évessel egy buliba és aztán ágyba bújnánk és végül lehet, hogy 1 év múlva már a nevére sem emlékeznék?

Mi lenne, ha elengedném valaki kezét, vagy megfognám újra? Ha újra kopognék az ajtón, ami már bezárult? Fájna? Boldogabb lennék? Milyen lenne most a másik? Mit csinálnánk? Hol lennék? Milyen ember lennék? Milyen vagyok most és miért csinálom mindezt? Mitől vagyok boldog igazán? Jól vagyok egyedül? Mindenképpen társra vágyom? Kalandot keresek? Újra szerelmes akarok lenni? Vagy csak érdekes embereket szeretnék megismerni?

És mi lenne, ha végül mégiscsak a Hufnágel Pistihez mennék feleségül?

(2017. március 18.)

fotó: saját

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.