Vidéken

Amikor a város már túl szürke és zajos,

én egy nagy, zöld dombra utazom.

Ahol tűzforró arcomnak a napsugár,

csordogál a kristályszín kispatak.

Ahol a fűszál megcsiklandoz,

simogatja a puha, fehér talpakat.

Ahol sárga kiskacsák totyognak,

míg a szülők a víz alatt randiznak.

Ahol a naplemente izgató, bizsergető,

lefekvéskor tücsökhad a mesélő.

Ahol nem csörög telefon, s vekker,

csak a kakas rikoltozik kora reggel.

Eső után az a nagyon friss illat vár,

nem pedig tengernyi latyak és sár.

Ahol katonás búzatáblák sorakoznak,

s erdei gyümölcsökből falatozhatsz.

Ahol nem sürgetnek a napi feladatok,

s a szélcsengőn szélgyerek kalandoz.

Ahol reggel frissen és pirosan kelsz föl,

és tehéntej illata száll a tűzhelyről.

A kotlós tyúkok meleg tojással várnak,

és nevetsz, ahogy lábad a széllel vágtat.

Ahol minden nap egy bimbózó ajándék,

egymás mellett a kertben nyulak és őzikék.

Ahol örökké tart az élet, a szerelem,

az esti torna: őszi favágás a kertben.

Ahonnan mindig nehezen indulok,

vissza a nyüzsgő mindennapokba,

sokszor visszatérek, s megnyugszom,

hogy van még e világon ilyen nagy csoda.

(2015.)

fotó: msfoto

Szólj hozzá!