A kisangyalok hófehér ruhája

A mese akkor kezdődött, amikor még a fiatalok nem luxusautóikkal száguldoztak az utakon, miközben fülsiketítően bömböltették a zenét. A házak falát nem festették vattacukor színűre és a szerelmesek záloga nem arany ékszer volt, hanem egyszerű mezei virágok. Egy kisleány meséje ez, aki édesanyja temetése napján nem érti, miért nem kap mesét és puszit úgy, ahogyan eddig is minden este.

A poros utcák nyugalmát hirtelen harangkongás riasztotta meg. A templom felől sötét ruhás gyásznép indult el. Mindannyian szemüket törölgették és komoran sétáltak a harangzúgásban. A kis csoport elején egy aprócska kislány sétált egy fiatal hölgy kezét szorítva. A kislány szőke hajában hófehér szalag, amit a nyári szellő könnyedén meglobogtatott. Csillogó, óriási kék szemei csak néha villantak elő lehajtott fején. Ünnepi fekete ruhájához hófehér harisnyát öltöttek rá. Pici cipőjének orra pedig poros lett, ahogyan kavicsokat rugdosott. A mellette sétáló hölgy magas volt, szemei és haja is feketék, akár az éjszaka. Sétájuk végén egy óriási házhoz értek, amihez gondosan ápolt, csöppnyi kert tartozott. A vendégek buzgón tolongtak be a házba, lépteiket pedig egyre gyorsabban az étkező felé irányították. A kislány egyedül maradt és a nyitott ajtón befelé nézve várta Anna néni hívó szavát. De senki sem figyelt rá.

Tekintete a hátsó udvari hintára szegeződött, amire pillanatok múlva felpattant. A hintán eszébe jutottak azok a szavak, amiket édesanyja mondott neki akkor, amikor a nagypapi meghalt. Anyukája azt mesélte neki, hogy a nagypapira egy fehér köpenyt adtak a kisangyalok és felszállt velük az égbe. A kislány szemeiből hirtelen óriási könnycseppek buggyantak ki és zaklatottan rohant az ajtó felé. Odabent nevetgélő rokonok fogadták, akik üres tányérjaik előtt ültek és beszélgettek. Majd áttörve a zsúfolt szobán édesanyja barátnőjéhez szaladt, és a hölgy ruháját rángatva szegezte neki kérdését:

– Akkor most a mama is kapott a kisangyaloktól fehér ruhát?

Anna idegesen guggolt le a kislányhoz és magyarázni kezdett:

– Kedvesem, az édesanyád most a mennyországban van és biztosan kapott egy fehér ruhát.

– És találkozik a nagypapival?

– Valószínűleg igen, de most nincsen időm kérdezz-feleleket játszani. Menj ki az udvarra, mert itt csak láb alatt vagy! – Ezzel kitessékelte az aprócska lányt, aki egész délután kinn ült a hintán egyedül. Nem volt benne annyi erő, hogy a hintát magasra lökje, csak a szél ringatta meg őt olykor. Csak akkor hívta be őt Anna az udvarról, amikor az utolsó elégedett és jóllakott vendég is távozott. Odabenn vetkőztetni kezdte a kislányt és miközben apró hálóingjébe bújtatta, elmesélte neki, hogy édesanyja arra kérte őt, nevelje föl lányát, és a házát tartsa rendben. Tehát ezentúl ketten fognak a nagy házban lakni és ketten fogják a kis kertet locsolni,és jól fognak boldogulni. A hölgy a kislány hajából kivette a fehér szalagot és az ágy melletti kis asztalkára tette, majd ágyba fektette és kiment a szobából. Ha édesanya itt lenne, mesét mondott volna és csókot hintett volna az arcomra, hogy szépeket álmodjak. Talán ha reggel felébredek újra itt lesz és mesét is mond majd minden este. Szeméből könnycsepp csordult ki, amely úgy csillogott, mint az a csillag, ami aznap került föl az égboltra. A kislány elaludt és ezentúl minden este az angyalokhoz imádkozott azért, hogy reggelre szálljanak vissza édesanyjával.

Majd eltelt közel 65 év és a világ felgyorsult. A kislány megöregedett, gyönyörű szőke haja ősz lett, de kék szemei még mindig úgy csillogtak, mint kislány korában. Meséje pedig véget ért azon a keddi délelőttön, amikor egy idős hölgyért egy kórházi ágyon angyalok jöttek és hófehér ruhát hoztak neki.

Az emberek élete megváltozott rohanó világunkban, de az angyalok mindenki életéből visznek el fontos embereket. Ez az egy dolog örök és sosem fog megváltozni. Hiszen mi is azért élünk, hogy majd egyszer, ha itt lesz az ideje, megkapjuk hófehér ruhánkat.

             … nagymamánk emlékére, akinek kék szeme
                                               örökké szívünkben fog csillogni…
   (2009.)
 
                    fotó: google

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.