Utazunk

A vonat csendesen zakatol. Elhaladnak mellettünk városok, épületek, emberek, életek. A hosszú hétvégi pihenés a fülkében is elhatalmasodott. A vonat késik… De senki nem ideges, mosolyogva tolerálja a „már megint” megjegyzéseket. Mellettem a lány hosszasan taglalja a telefonba a kedvesének, miért nem kellene még szakítaniuk… Remeg a szája széle, belebújik a telefonba, a felakasztott kabátjába, a papírzsebkendőjébe. De nem csak ezt látom. Látom, hogy erősen kisminkelte magát, hogy a haja vége kék, a körmei lilák. Látom, hogy figyelemre vágyik.

Velem szemben az úr könyvet tart maga elé. Olvasás közben szórakozottan játszik ujjaival a levegőben. A lába is jár. Ahogy hajt egyet a könyv lapjain, meglátom ujjai játékának az értelmét. A lapokon hangjegyek vannak. A hangjegyek pedig kottát alkotnak. A kották pedig zenét. Gyakorol, felkészül, muzsikál. Némán. Koncentrál, semmi másra nem figyel. Komolyságát pedig narancssárga pulóvere ellensúlyozza.

Utazunk. Mellettem a lány a múltban, a kedves, szerelmes emlékekben. Előttem a fiatalember a jövőben, a holnapi koncertjén jár. Én pedig a jelenben utazom. Csendesen figyelem őket és elámulok rajta, mennyi cél felé utazhatunk ezen a vonaton, mégis mind előre és egy helyre beszorítva. Csendesen figyelem őket és elámulok, mennyi érzés, élmény, érzelem és szín szorult ide hármunk közé. A sértődöttség, az elhanyagoltság, a koncentráció, a figyelem. A lány hajának kékje, a férfi pulóverének sárgája. Az én figyelmemnek fehérsége, tisztasága, amivel képes voltam észrevenni és meghallgatni őket. Mégha ők némán meséltek is nekem.

Utazunk.

(2016.03.)

fotó: google

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.