„Időbe telik (…), mire az ember felnő, és olyannyira éretté válik, hogy igent mondhat, és akkor is szabad marad; igent mondhat, és akkor is egyedi marad, igent mondhat anélkül, hogy szolgává válna.„
Igaza van a fent idézett művésznek. Meg kell tanulnunk igent mondani úgy, hogy közben ne legyen a kezünk megkötve. Úgy, hogy ne legyünk korlátozva, hogy valóban szabadok maradhassunk és szabadon élhessük életünket. De mikor is érezzük azt igazán, hogy szabadok vagyunk?
Most, a főiskolán sok-sok fiatallal találkozom, akik most érzik azt igazán, hogy szabadok. Végre élnek, buliznak, élvezik az életet, fürödnek a szabadság óriási tengerében. Okkal érzik ezt, hiszen messze kerültek a szüleiktől, akik eddig meghatározták az időpontot, hogy mikorra kell hazaérniük. Nem kell besegíteniük a házimunkában, nem kell engedélyt kérniük, ha máshol szeretnének éjszakázni. És úgy igazán, semmi szabály nincsen az életükben. Iskolába kell járniuk, de még tanulniuk sem kell minden nap, csak a vizsgaidőszakban. A középiskolát befejezvén bármikor elhagyhatják az iskola területét és dohányárut vásárolhatnak a büfében a szendvics és az energiaital mellé. Hetente többet bulizhatnak, mint eddig egy hónap alatt. Csajozhatnak, pasizhatnak, csavaroghatnak a városban éjszakánként és lerészegedhetnek annyiszor, amennyiszer csak a szervezetük bírja anélkül, hogy bárki is kérdőre vonná őket egy átmulatott este után. A szabadság érzése járja át őket, mert messze vannak azoktól, akik eddig szabályokat, elvárásokat támasztottak eléjük.
De gondoljunk azokra, akik valami rosszat tettek és ezért megfosztották őket a szabadságuktól. Nem is tudják, hogy mi vár rájuk és mitől búcsúznak el akkor, amikor elhangzik, hogy X mennyiségű időre szabadságvesztésre ítélik. Vajon milyen lehet annak, aki hónapok, évek, akár évtizedek óta börtönben ül. Négy fal között, egymagában, vagy pár társával együtt. Minden napja monoton, ugyanazok a dolgok történnek vele. Nem éri semmilyen inger, nem hall híreket a kinti világról, egyáltalán nem, vagy csak ritkán láthatja a szeretteit, akiket eddig bármikor magához szoríthatott. Nem dolgozhat, nem ülhet be a moziba, nem hallgathat zenét, nem nézhet meccset, vagy nem űzheti kedvenc sportjait. Meg van fosztva mindazon dolgoktól, amik értékeket, kikapcsolódást, boldogságot és intenzív érzelmeket jelenthet a számára. De rosszabb-e ez az érzés annál, hogy ezentúl örökké együtt kell élnie a tudattal, hogy elvette valaki életét, balesetet okozott, rabolt, vagy milliókat sikkasztott? Mi jelent nagyobb szabadságvesztést? Hogy eltűnt mindaz, ami örömöt, változatosságot, fényt jelentett az életében, vagy az, hogy örökké a lelkében marad a nyomás, hogy ő egy börtönviselt, erőszakos, rossz, csaló vagy gyilkos ember? Lesz egy ilyen embernek szabadság a lelkében? Vagy élete utolsó napjáig érezni fogja a börtön szagát, nyomását, sötétjét és magányát. A tette nyomait, ami miatt búcsút intett lelke szabadságától. Örökre.
És amikor egy tavaszi délutánon sétálsz haza és érzed az újonnan bimbózó virágok illatát. Otthon vár a családod. Érzed a melegséget, amint betoppansz az ajtón. A gyermekeid nevetve szaladnak feléd, átölelnek és mérhetetlen mosolyban úszó arccal mesélik, mi történt velük aznap. Majd a párod közeledik, s egy csókkal üdvözöl. Túlcsordul a szíved meghittséggel, melegséggel és biztonsággal. A gyerekek a szobájukban játszanak, amíg ti ketten halk, melankolikus zenét hallgattok a konyhában és készítitek a vacsorát. Amíg a gyerekek fürdenek, elkészítesz egy prezentációt, felkészülsz a holnapi munkanapra. Közben egy felugró ablakban meglátsz egy ajánlatot a közelgő hosszú hétvégére. Gondolkozol rajta, majd megbeszélitek…. Pár perc múlva, miután a gyerekeknek mesét mondtál és elaludtak, már a tus alatt állsz. Érzed, ahogy a forró víz végigcsurog egész testeden és lemossa rólad a munkahelyi, sokórányi munkát és izzadságot, amit az előadóban töltöttél. Nem gondolsz a siető sofőrre, akivel majdnem ütköztél hazafelé és hirtelen kétszázra ugrott fel a vérnyomásod. Mindezt elfelejtheted. A polcra nézel és látod, hogy párod beszerezte, a tegnap elfogyott kedvenc tusfürdődet. Mosolyogva szállsz ki a kádból, becsavarod magad egy nagy törülközőbe és a hálószoba felé veszed az irányt. Békésen öleled át szerelmed és ugyanúgy megkívánod Őt, mint először, sok-sok évvel ezelőtt. Érezni akarod szerelmét és szorosan húzod magadhoz, miközben forró csókok között olvadtok össze. Szerelemmel telve hajtod álomra a fejed. Úgy érzed, életed sikerekben gazdag akkor is, ha a gyermekeidre, munkádra, házas életedre és a mindennapokra gondolsz. Mindenre képes vagy, senkivel nem cserélnéd el életed, teljes mértékben boldog vagy és mérhetetlenül szabadnak érzed magad.
Aztán ott van az a fiatal katona, akit külföldre küldenek harcolni. Ő mennyire érzi magát szabadnak, miközben ágyúk ezrei ontják ki százak életét, ott, a közelében? Miközben elesnek mellette a barátai és amikor a puskaporos levegőben nem látja melyik lehet a helyes irány. Ő választotta ezt az életet, de ami a vérmezőn várta arra nem tudott felkészülni. Egy emberélet is kevés ahhoz, hogy ehhez valaki hozzászokjon. De ő minden nap feláll és továbbharcol. Harcol azért, hogy ezrek megváltást kapjanak, országok szakadhassanak szét és szabaduljanak ki dacosan uralkodó kezek alól. Hogy embertársainak is legyen lehetősége szabadon választani egy életet… Mások szabadságáért harcol. Közhely, hogy a szabadságért harcolni kell, hiszen az olyan, mintha a szüzességért szeretkeznénk. De ő egy olyan országban él, ahol szabadnak érzi magát, tudja, hogy milyen az és olyan emberekért harcol, akiknek ez nem adatott meg. A kezéhez vér tapad, ő mégis tudja, hogy a jó oldalon áll. Szabadon választotta azt, hogy mások sorsáért kelljen messze kerülnie otthonától. Szabadnak érzi magát abban a pillanatban is, amikor érzi a melegséget a hátán, már semmit nem hall, de érzi, hogy baj van. Összemosódik körülötte a csatatér, hidegség veszi körül, otthon akar lenni és hirtelen nagy fáradtság keríti hatalmába. Azt akarja, hogy vége legyen végre. Összecsuklik és abban a hitben hal meg, hogy jót tett a világnak azzal, hogy életét adta mások szabadságáért.
Van másfajta szabadság is. Amit nem belső indíttatás által érzünk és nem a miatt, mert helyesen és kiegyensúlyozottan éljük életünket. Valami más által ragadhat ránk a szabadságérzet. Ez pedig a kábítószer függőség. Akik ennek a mámorában élnek nem törődnek a világ dolgaival, azzal, ami az életet tolja előre nap, mint nap. Mindannyiukat csak egy cél vezérli. Az, hogy megkapják a napi adagjukat. Nem bánják mindazt, amit tesznek. Sem azt, hogy egész életükben együtt kell élniük azzal az egészségi állapottal, amit a szerek rombolásával okoznak maguknak, sem azt, hogy jelzálogok úsznak a fejük felett, mert a „cuccot” meg kell venni, ahhoz pedig pénz kell. Az emberiségre röhögnek minden lelkiismeret nélkül, mintha birtokában lennének a világ titkainak. Szabadnak érzik magukat minden eksztázis alatt, amit a drog okoz nekik. Szeretkeznek nőkkel, férfiakkal, hiszen mindent szabad. Ordítanak, ahogy a torkukon kifér és átbulizzák a világ pontjait. Nem számít, hol vannak ők és merre tartanak. Nincsen tegnapjuk és a jövőbeli céljaikon sem gondolkoznak. Egy dologtól függnek csak. A szertől, ami megszabadítja őket a világ fájdalmaitól, a veszteségektől, a rossztól és a sötéttől. Csak arra tudnak gondolni, ahogy érzik ereikben a mindent megváltó erőt. Arra, amikor már semmi sem lényeges. Amikor nem kell sietni, sem dolgozni, szomorúnak lenni és félni. Nem számít, hogy mindez illúzió, hogy csak percnyi-órányi örömöket ad nekik. Akkor is mindent megadnak azért, hogy nemhogy körülölelje őket, hanem éppen hogy szétfeszítse testüket a szabadság.
Ott a szabadság a világ minden percében. Magunkban és körülöttünk. A szabadságra gondolunk, amikor madarakat látunk az égen szállni. Amikor először engedjük el totyogó gyermekünk csöppnyi kezét, hogy felfedezze az óriási világ csodáit. De akkor is, amikor szélnek eresztjük a sárkányrepülőnket. Látjuk, hogy a kék ég alatt a szél veszi kezébe, de mi szabadon irányítjuk. Szabadok vagyunk, amikor életünk első munkáját, megbízatását kapjuk kezünkbe és előttünk áll a feladat, hogy azt saját elképzeléseink szerint végezzük el. Szabadok vagyunk, amikor az éjszakai sötétségben úgy sétálhatunk haza, hogy nem ér minket veszély. Szabadok vagyunk, amikor messzi földre indulunk és a felhők között ámulatba ejtő magasságokból csodálhatjuk hangyáknak tűnő épületeinket és városainkat. Amikor ruhákat válogatunk egy boltban és betűméretet választunk egy Word dokumentumhoz. Szabadok vagyunk életünk minden percében, amikor akaratunk szerint cselekszünk, amikor boldogok vagyunk, amikor elégedettnek érezzük magunkat. Amikor nemet mondunk, és amikor igent. Amikor cselekedeteink elégedettséggel töltenek el minket és közben másoknak is jót teszünk. A lényeg, hogy vágyunk rá, fontos nekünk. Szabadnak születtünk és jogunk van ahhoz, hogy kézhez kapott jogunkkal mindenkor szabadon rendelkezzünk. Akkor is, ha beosztottak vagyunk, de akkor is, ha több ezer fős vállalatot kell irányítanunk. Ha boldogok vagyunk és ha szomorúak, ha gazdagok, ha szegények, szabad életet kell élnünk. Ez az, ami fiatalt és öreget is befolyásol akármit tesz, akármit kigondol és akármerre indul el életében. A szabadság végigkísér minket születésünktől halálunkig, első lépteinktől az utolsó leheletig. Úgy, ahogy mi akarjuk, hogy boldogok lehessünk és jogunknál fogva olyan életet éljünk, amilyet mi választunk magunknak.
(2012.)