Hosszú órákig zötykölődtem a vonaton. Olvastam, zenét hallgattam és közben szorongattam a piros bőröndöm fogantyúját. A piros bőröndömét, amiben ott lapult a kis fekete. A kis fekete ruha, ami hírhedten megmenti a nőket akkor, amikor szükségük van rá.
Most szombaton engem is megmentett. Délben még feszesen, boldogan simult combjaimra, négykor pedig elernyedt, beengedte a fekete szálak közé a gyászt és a szomorúságot. Délben a hugom ballagásán álltam, fényképezőgéppel és egy virágcsokorral a kezemben. Négy órakor pedig a keresztapám, édesanyám egyetlen testvére temetésén vártam, hogy végre vége legyen a napnak. Ünnepeltem és gyászoltam egyszerre.
Sírtam örömömben, sírtam bánatomban és néztem édesanyámat, vajon mit látok a szemeiben? Ünnepet? Gyászt? Elengedést? Mert egyszerre engedte el kicsi, szőke lánya kezét és engedte el régi, falusi, poros gyermekkori emlékeit.
Telicsordultak aznap bortól a poharak, könnytől a szemek, virágcsokroktól vázák és keserédes emlékekkel a kis fekete… Ami engem bizony aznap megmentett.
(2016.)
fotó: google