Toszkánában – Kalandok

Azt mondják, hogy az igazi élmények akkor érik az embert, amikor nem a megszokott utat követi. Nem a térkép és a programterv alapján indul el, hanem elengedi magát és olyan lehetőségek után néz, amit nem mindenki választana… Hát Toszkánában szerencsére erre is lehetőségem volt!

Nem fizettünk be a pisai programra az utazási irodához, mert drágának tartottuk, de annyira bosszankodtunk volna, hogy kimaradunk az élményből, amikor ilyen közel vagyunk, hogy eszünkbe vettük, hogy vonattal fogunk elindulni a szállástól. Megnéztük a menetrendet, az útvonalat és izgultunk, hogy ugyan milyen emlékeket szerzünk majd az önálló napunk alatt. És hát így lett az út Pisa-ba kalandos, turistás, igazi élmény! Ahogy jegyet vásároltunk az állomáson, ami akkora volt, mint egy múzeum. Ahogy elvegyültünk a vonaton az igazi olaszok között. Ahogy kapkodtuk a fejünket az elsuhanó táj miatt jobbra és balra, mert nem tudtuk, hogy melyik ablakon lesz majd szebb a kilátás.

Természetesen, a ferde torony is rettentően nagy élmény volt és büszke vagyok rá, hogy én is eljutottam oda. De az, hogy egy-egy kanyar után egy piacon találtuk magunkat két aprócska utca között. Az, hogy egy sarki étteremben a világ legfinomabb pizzáját kóstolhattuk meg, miközben biciklis olaszok súrolták a vállunkat. Az, hogy a hosszú séta után betértünk egy freskókkal és szobrokkal díszített csendes és hűvös templomba, ahol a padsorok között a legnagyobb békénkre leltünk… Hogy magunk diktáltuk a séta tempóját, nem kellett holmi esernyőket ringató úti kalandor ismeretterjesztő okítását hallgatnunk és arrafelé kalandoztunk, amerre mi magunknak kedve volt. Hát az volt óriási élmény számomra!

És a legigazibb kaland még csak ezután következett… Már az első naptól kezdve szemeztünk a szállástól nem messze lévő biciklikölcsönzővel. Hiszen itt vagyunk Olaszországba, ahol minden ember összetákolt, rozoga bringákkal rója az utakat. Eltalálnak úticéljukhoz a vadregényes dombokon és a szűk, zsúfolt utcákon egyaránt. Hát fogtuk magunkat és pár euróért kézhez kaptunk két biciklit, amiknek út közben fel-le mozgott az ülése és a kerekeik olyan laposok voltak, mint amikor az enyém itthon defektet kap. Magunkon nevettünk, hogy találhattunk ki ilyesmit, de amikor apró, ékszeresdobozhoz hasonló városokat bejárva, végigtekerve toszkánai dombokon és legurulva a völgybe, nagy-nagy sóhajtások után felértünk Casale Marittimo városának legmagasabb pontjára… Amikor egy eldugott, napsütötte padra heveredtünk és megláttuk a tájat, akkor leginkább a gombócokat nyeltük a torkunkban és eszünkbe se jutott megbánni a legjobb döntést, amit az egy hetes nyaralás alatt meghoztunk.

 

A házak egyformák. Régiek, omladozók, de érezni rajtuk mindent, amit a több száz év alatt falaikba szívtak. A fehér színű ruhák mindenhol ott lengedeztek a szárítón. A messzeségben a tenger kékje vakított, hívogató selymességét az Elba sziget törte meg. Amíg a látványt remegő lábakkal és kipirosodott arccal csodáltuk, lábunk elé lassan, ráérősen bevackolta magát egy igazi olasz, kövér macska.

Arcomat a nap felé fordítottam, kortyoltam az utunkat kísérő olasz vörös bort és alig hittem el, hogy létezik ekkora béke, nyugalom, élmény a szívemben…

Alig tudtuk ésszel felfogni, emlékezetünkbe vésni, képekre örökíteni mindezt. Alig tudtunk újra felszállni a biciklikre. Alig tudtunk újra elindulni és még most is győzködöm magam, hogy lesz még másik hely, bárhol, a kontinensen, ami ekkora gyönyörrel tud majd engem egyszer megajándékozni.

 

(2016.)

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.