Augusztus utolsó napjait rúgjuk. Ülök az ágyon és nézek ki az ablakon. Az eső esik, mi több, szakad. Most úgy érzem, megállt az élet. Én még nem tudtam főiskola után elhelyezkedni, miközben úgy látom, mindenki másnak körülöttem szalad a szekér. A tesóim készülődnek az iskolába, apa éppen szabadságon van, de van hová visszatérnie, anyukám 13 év után újra elhelyezkedett és akárhová megyek mindenki első kérdése: Dolgozol már?
Hát nem. És ettől úgy érzem, zsákutcába ért az életem. De lehet, hogy ez az utolsó szabad perc életemben, holnap kapok egy ajánlatot és sosem lesz már egy filmnézős, elmélkedős délutánom? De honnan számítjuk az életet? Onnan, hogy munkába álltunk? Onnan, hogy családunk lesz? Vizsgáljuk már meg ezt a kérdést jobban, mert én jelenleg nagyon kíváncsi vagyok rá.
Most fejeztem be a főiskolát. Imádtam. Pezsegtem, tanultam, bölcsebb lettem és rengeteg ismerőssel gazdagodtam. Amikor buliból buliba jártunk egy este és a zene dübörgött az ereimben, úgy éreztem élek. Amikor órán ültem, hallgattam az előadást és rájöttem az élet egyik nagy összefüggésére, vagy titkára, úgy éreztem, onnantól élek csak igazán. De akkor előtte nem is éltem? Miért érezzük egyik nap így és a másik nap úgy magunkat? Sokszor nézek egy filmet, vagy olvasok egy könyvet, vagy tervezgetem a holnapot, a felnőtt életemet és úgy érzem, nem is élek igazán. Csupán külső szemlélője vagyok az egésznek. Lehet, hogy hatvanévesen elvesztem a családom és akkor fogom igazán érezni azt, hogy élek? Hiszen rám szakad életem és az élet minden súlya és problémája. Az élet, amiben eddig kényelmesen jártam, dolgoztam, családot láttam el, mindent megoldottam és ennek vége. Kifordul az életem magából, szenvedni fogok a legigazibban és akkor érzem majd úgy, hogy a legintenzívebb érzés ez, amit valaha éreztem. De akkor eddig ilyen mély érzés nélkül élet volt-e életem igazán?
Az elmúlt nyár volt életem legszebb nyara. A bőség nyara. Gazdag volt szerelemmel, szenvedéllyel, finom ételekkel, nagy utazásokkal, hatalmas élményekkel. Elmélyedtem a strandok mély vizeiben, a naplemente forró színeiben, a szerelmem odaadó pillantásaiban és minden bekapott falat ízében. A pillanatban. Kimondhatom, elfogadtam minden kényelmet és kényeztetést és bűntudat nélkül habzsoltam a nagybetűst… És most itthon vagyok újra és hasznavehetetlennek érzem magam. Most akkor mégse kezdődött el az életem? Dehogynem! Csak ez most egy másmilyen időszaka. Tisztában vagyok vele, viszont azért, hogy az ember tudja merre tart, miket élt meg és jól csinálja-e számot kell adnia a percekről. Semmi nem múlhat el nyom nélkül és én, aki a fájdalmakat, a boldogságot és minden más élményem leírom, muszáj, hogy ezt megosszam veletek.
Amikor megszülettem, leállt a légzésem. Koraszülött voltam és még nem álltam készen. De küzdöttek értem, visszahoztak és újra dobogott bennem az élet rugója. Akkor, amikor én is megküzdöttem saját életemért, végigfutott ugyan aprócska agyamba az, hogy: Igen, megcsináltam, élek, kislány vagyok és élek!? Vagy csak éreztem, hogy ez a helyes és éreztem a biztatást az orvostól, a nővértől, az aggódó szülők erejéből és az értem elmondott messzi imákból? Akkor kezdődött igazán az életem. Amikor visszatértem, újra dobogott a szívem, lélegeztem és biztattak, mennyire erős kisbaba vagyok.
Sokan fel sem fogjuk, hogy ez a mi életünk. Csak történik egy dolog, ami miatt elgondolkozunk és hirtelen felkapjuk a fejünket. Sokan tudatosan művelődnek, járnak szórakozni, mert tudják, saját életüket teszik ezzel gazdagabbá, viszont valaki csak megy és élvezi az életet. Eszébe nem jut ilyeneken töprengni, inkább megéli és élvezi. Lehet, hogy akkor ők élnek igazán, s mi töprengősek nem is? De lehet, hogy nekik csak nincs idejük ezen filozofálni, hiszen tudják, úgyis van, akik majd megteszik helyettük. Csak gondolatban, vagy azokban a könyvekben, amit megvesznek és félreraknak, hogy majd egyszer elolvassák. Aztán fogják a kabátjukat és kirepülnek az utcára még több színes, forgó élményt szerezni.
Életünk nem más, mint pillanatok ezrei. Egyikben még itthon ülök az esőt bámulva, egy másikban 300 kilométerrel arrébb hintázok egy nyári éjszakában. A harmadikban előttem pukkan a pezsgő, szól a Himnusz és én arra eszmélek, elszaladt egy újabb év az életemből. Előttünk a feladat, hogy ezeket a pillanatokat emlékekkel, mosollyal, szenvedéllyel, gazdagsággal töltsük meg. A mi életünk, aminél észben kell tartani azt, hogy bizony mi vagyunk érte a felelősök. Nem a szomszéd, nem apa és anya, nem a miniszterelnök. Persze, befolyásolhatják ezek az emberek, de igazán rajtunk múlik, hogyan fogjuk fel annak a pillanatnak az életünkben mért jelentőségét. Hiszen kik mások, hogy a kiteljesedett életünket befolyásolják? Kik? Senkik, hiszen csak mi számítunk, nem? Magunknak biztos. Persze, számít a gyerek, hiszen az enyém, számít a főnök, mert ő adja a pénzt, számít a szomszéd, mert ő használja a kocsi beállóm. De ha mi nem akartunk volna kiteljesedni mind családalapításban, mind karrierben, mind vagyontárgyakban, nem számítana annyira az életünkben mindez. Mi döntünk! A mi életünkről van szó! Magunk és életünk boldogságát kell a középpontba helyezni, a pénzbeli gazdagságunk kényelmet adjon nekünk, a gyermekeink ellátása a gondoskodás tiszta érzését és rengeteg örömet. Ne megoldandó feladatokat és bosszúságot.
Naiv vagyok, hiszen mit sem értek az élethez. El sem kezdődött még a sajátom. Ugye? Ezerszer hallottuk már. Mégis, ha már egy kicsit is elgondolkodtatok életeteken emiatt a pár sor miatt, nekem már akkor megérte. Olyan ez, mint amikor a barátnőmmel másfél órán keresztül beszélgetek a világ dolgairól. Frissnek, intelligensnek érzem magam és rádöbbenek, ezek az élmények mennyire jók és mennyire jó, hogy odafigyelek minderre és megvan a véleményem. Rádöbbenek, mekkora a világ, mennyiféle történés és vélemény övez minket körül. Így döbbenjetek rá ti is, mennyire a saját életeteket élitek és mennyi érték van ezekben a pillanatokban. Mi az, amit halogattok? Mik azok, amik határt szabnak tetteitekben? Mi az ami fontos? Eléggé boldogok vagytok? Elég jól élitek az életeteket?
Ülök az ágyamon, a házban jönnek, mennek a szeretteim. Kinézek az ablakon, az eső elállt. Jelenleg megpihentem az életemben, de előttem a lehetőség. Így felállok és végigfuttatom szemem az álláshirdetéseken. Hátha kopogni fog.
(2013.)
fotó: google