Küzdj, és győzz ember!

Amikor kislány voltam, mindig szívesen hallgattam az időseket. Olyan átéléssel meséltek, hogy mindig láttam a szemeim előtt, ahogyan megtörténnek velük a dolgok. Annyira át akarták adni a tanulságokat, az emlékeket, hogy sokszor a mosolyom végén megjelent egy könnycsepp. Mert ezeknek az apró, ráncos kezeknek csak ennyijük maradt. Az emlékek, amiket átadnak nekünk.

Sokszor, amikor még két kis copfommal ott ültem mellettük és bólogatva, csendesen hallgattam a meséket, végig sem gondoltam, hogy miről beszélnek. Mi ennek az értelme? Miért így történt? Akkor sosem gondoltam volna, hogy valaha hasznos lesz ez a számomra.

De az elmúlt időszakban rengeteget gondolkoztam sok-sok dolgon és valahogy összekötődtek az én emlékeim a régi öregek mondanivalójával. Mert az elmúlt egy évben sok minden történt velem. Ti is olvashattátok itt, a blogon. Aki ismer, az ismeri a történeteket. Elengedtem egy fiúnak a kezét, miközben elengedtem egy kicsit a húgomét és az öcsémét is, akik elballagtak. A keresztapámat, édesanyám egyetlen testvérét vesztettük el a ballagásokkal egyidőben. Megfogtam egy másik fiatalember kezét, aki pedig gyorsan elengedte az enyémet. Most újra megfogta. Vagyis, egyelőre csak kerülgeti. Közben beteg voltam, majd meggyógyultam. Nemet mondtam, és igent kiáltottam. Zajlik az élet, pörög a munka és egyre inkább azt veszem észre, hogy az én szüleim is öregszenek. Betegesek, elfelejtenek dolgokat és egyre makacsabbak. És velük egy időben, ezekkel a történetekkel karöltve, valahogy én is öregszem.

De ami közös a fentiekben, hogy mindezt, az elmúlt egy évemet velük éltem át. Ott voltak nekem. A fiúk is. Aki a kezemet végleg elengedte és aki újra megfogta. Mert megpróbáltuk és próbálkozunk most is. Mert nekem fontos, hogy ne adjam fel, amikor az első ajtócsattanás eldördül kettőnk között. Amikor először felmerül, hogy van egy kis probléma… Miközben magam körül, a villamoson, az usziban, vagy a barátnőimtől folyton hallgatom, hogy nekik nem érte meg… Ők otthagyták a másikat, mert többet akartak… Van másik. Sokan vannak még. De most azért nehéz, mert azért szerették egymást…

Amikor én és az a fiú februárban leültünk egy-egy pohár borral, hogy nah, mégis lenne itt valami, akkor már mindketten sejtettük mi lesz az a valami. De ez nem úgy jött, mint egy első ajtócsattanás. Ez nem olyan volt, mint a nyári éjszakát először bőrig áztató, meglepődött esőcseppek hada… Ez próbálkozás volt. A sokadik. Egy év után sem elmúló problémák, fájdalmak, távolságok, beszélgetések sora volt. Próbálkoztunk és nem ment. Adtam, adtam és közben nem kaptam semmit. A végére belefulladtunk mindketten. Én sokat várakoztam, gondolkoztam, de egyre szürkébbnek éreztem magam, míg végül beteg is lettem. Odabenn, a gyomromba. De megpróbáltam. A végletekig ragaszkodtam magunkhoz, amíg rádöbbentem, hogy vége. És ez egy végre vége lett az életemben.

Azok, akik körülöttem vannak és azt mondogatják, hogy jobb így nekik és közben sasolják, hogy kik az új ismerősei a srácnak, ők általában megijednek az első ajtócsattanástól. Kényelmesen továbblépnek, nehogy sérüljenek. Nehogy nekik is bele kelljen rakni abba a közösbe valamit, ami előre hajtaná ezt a folyton csiszolódó, vékony kis mérlegen táncoló buborékot. Az ő kettejük közös halmazát. Amibe azért még lehet, hogy érdemes lenne belerakni azt, ami végül elmarad… Mert így könnyebb.

Én mindig próbálkozom. Sosem adom fel, csak amikor már teljesen tisztában vagyok vele, hogy semmi értelme az egésznek. Amikor már nincs ott maradásom. És ha nem fogom fel az agyammal, akkor bizony valami más, a testemben jelez. Nem vagy jól és fejezd be ezt az egészet! – és én ezt meghallgatom és nem küzdök tovább.

De akik körülöttem vannak, azok között vannak azért olyanok is, akik azt mondogatják, hogy “ma reggel is úgy hagyta ott a konyhát, mintha egy szélvihar söpört volna végig”! Az, aki azt mondja, hogy “tegnap már megint el kellett neki magyaráznom, hogy hol találja a fedőket a szekrényben, miközben már két éve itt lakunk…”! Azok, akik elmondják minden nap és összevesznek, meggyötörik egymást, aztán megbeszélik és boldogan bújnak este oda a másikhoz, ők küzdenek érte! És ők bizony boldogan, győztesen fekszenek le a másik mellé.

És én hallgatom mindkettőt és nem tudok rájönni, hogy miért jobb a mai kor emberének folyton túllépni a másikon, túllépni a közös problémákon, miközben a legtöbbször azokat a problémákat látja a közösben és a másikban is, amiket önmagával kapcsolatban nem tud elfogadni. Amikor én folyton dühös vagyok, mert a másik kupis, de közben rájövök, hogy azért zavar engem annyira, mert én meg megrögzött tisztaságmániás vagyok. És igazából ez a bajom… Nem a másik, nem a másik kupija, ami előfordul és belefér. Nem! Az, hogy én nem bírok soha leülni enni nyugodtan, amíg a nagyfazék el nincs mosva. De ezzel a dologgal meg kell küzdeni és el kell fogadni, hogy ez bizony így van. És nem a másik a hibás. Meglátni a hibát, megtalálni a korlátainkat, kiküszöbölni és odafordulni a másikhoz csak mi magunk tudunk!

A húgom mesélte, hogy ő mindig zsörtölődött, amikor a barátja elment otthonról a haverokkal. Aztán meg rosszul érezte magát és amíg otthon ült egyedül, rájött, hogy nem is az zavarja, hogy a kedvese elment meginni egy sört, hanem hogy ő elkerült otthonról egy olyan városba, ahol senkit nem ismer. Hogy szeptemberbe elkezdte az egyetemet és még nincs senki, akivel ő összeülhetne egy pohár sörre. És amikor erre rájött, akkor jött az, hogy bocsánatot kért a párjától és elhívott engem sörözni. De ez küzdelem! A mai embernek óriási küzdelem nem a 21. században, a modern életstílusban, a másikban, meg minden másban és a kapcsolatban keresni a hibát, hanem magában. Küzdelem és győzelem! Vagyis a húgom tekintetében mindenképpen. Mert ők ketten most újra nagyon boldogok és ez a probléma, ez a megvilágosodás és a beszélgetés is hozzárakott a kettejük kapcsolatához. Nem az történt, hogy a fiú megsértődve közli, hogy akkor szevasz-tavasz, elmehetsz, ha még az is zavar, hogy én jól érzem magam. Nem… Küzdöttek és győztek. Együtt!

És hogy miért említettem az elején az öregek bölcs meséit? Mert minap eszembe jutott ez a fiatalember, aki most megint megfogta a kezem. Úgy kezdtünk el újra találkozni, hogy semmit nem beszéltünk meg. Nem mondtuk, hogy lesz valami, vagy hogy nem lesz semmi. Egyszerűen csak találkozunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat és lesz, ami lesz. De neki fogalma sincs róla, hogy én mennyire hálás vagyok ezért. És nekem sincsen fogalmam arról, hogy neki mekkora küzdelem volt bevallania, hogy igen, buta volt, butaságot csinált, de mi lenne, ha nem így lenne? Mi lenne, ha nem így kellene nekem őt elkönyvelnem? Tudom, hogy nem könnyű, mert manapság csak átmegyünk egymáson, mint a tankok és egyáltalán nem érdekel minket, hogy mekkora ledózerolt pusztaság és könnyáztatta papírzsepihegyek maradnak utánunk. Kit érdekel? Nincs erre idő! Menni kell tovább, várnak az új lehetőségek!

Pedig nem kellene így lennie, mert amikor valamiért megküzdünk, annak százszor élvezetesebb lesz a gyümölcse, mint amit készen kapunk az ölünkbe pottyanva és igazából nem is teljesen a miénk. Mert neki el kellett hívnia egy fánkra, miközben nem is nagyon szereti az édességet. Be kellett vallania, hogy buta volt és nekem pedig rá kellett bíznom magam azután, hogy megbántott és teljesen elvesztettem a bizalmamat iránta. De valahogy én azt éreztem, hogy ő még jönni fog. És jött is, és megfogta a kezem és hív, és megkérdezi, hogy hogy vagyok. Küzd és küzdök én is. Hátha győzelem lesz belőle.

Az öregek bölcs meséiben pedig valahogy ők mindig győzelemre jutottak. A mamák, akik körbeültették maguk körül az unokákat és meséltek nekik. A nagymamám, aki elmesélte, hogy miután 7,5 hónaposan meghalt az első kisfiuk, miket mondott neki dühében és szomorúságában a nagypapám. Hogy nincs alkalom még most sem, amikor el nem mondaná, hogy milyen nehéz volt akkor a papával. Hogy mennyire nehezen tudták ezt elfogadni és megküzdeni a fájdalommal, a veszteséggel és egymással. Hogy egész nap ott volt a másik előttük, aki miatt talán betegen született az a kisfiú. Aki talán nem takarta be éjszaka, vagy aki talán egyáltalán nem volt hibás, de könnyebb így, a másikat hibáztatva. A mamám elmesélte, hogy a papa felült a vonatra, mert soha többé nem akart már a mamához hazamenni. De a mama utánament és kérlelte, hogy forduljon vissza. Próbálják meg, már csak egyetlen egyszer. Már csak most utoljára. Legyen újabb babájuk, hátha ő már egészséges lesz. Csak jöjjön haza… Aztán a papám hazament, küzdöttek és győztek. Három egészséges gyermekük született és aztán hét egészséges unokájuk. Akik között én is ott ültem és hallgattam a meséket. Kislányként, amikor még nem értettem mekkora küzdelem lehet mindezt a győzelmet megélni.

Aztán emlékszem egy másik mesére is, amit a nagymamám testvére mesélt. Marika néni, akinek pirozspozsgás arcát látom mindig magam előtt, amikor szóba kerül. Ő elmesélte, hogy az ő férje bizony sokszor egészen kiállhatatlan ember volt. Sokszor el is határozta, hogy elmegy otthonról és soha többé nem is jön haza. De aztán a férje megfogta a kezét és azt mondta neki: Felőlem mehetsz, csak most még, csak ezt az egy estét töltsd még itt velem. Marika néni ránk nézett, elmosolyodott és azt mondta: Hát lányok, erre meg már mit lehet mondani? Megcsókoltuk egymást és nem mentem sehova.

De ott volt még az az egy kérés. Az az egy, utolsó gondolat, hogy igenis, legyen úgy, ahogy régen. Mert egyszer már volt ott boldogság, volt ott közös titok, amit érdemes még megosztani egymással. Nem rohantak világgá, pedig az ő problémáik nem annyi volt, hogy a férj reggel szanaszét hagyta az ágyneműt. Nem annyi, hogy éppen nincs kedve felhívni a másikat, vagy időt fordítani és meghallgatni a napi problémáit. Nem ilyen bökkenőkön küzdötték át magukat győzelmet aratva. Háborúkat éltek át, katonasági szolgálatot leveleztek végig és gyermekek koporsója felett álltak kézen fogva.

Azt hiszem, nekünk sem kellene így, ahogy most van. Sietősen, gyorsan továbbállva, az újat, a friss húst keresve lézengenünk egyedül a nagyvilágban. Hanem keresni egy olyan embert, akivel érdemes a titkunkat megosztani. Akivel az élet nem mindig könnyű, hanem inkább küzdelmes, izgalmas, veszekedős és kibékülős egyszerre. Akinek érdemes újra megfogni a kezét. Akiért érdemes küzdeni.

Akivel érdemes újabb és újabb győzelmeket aratni!

 

(2016.11.)

fotó: msfoto

Mentés

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.