Karácsonyi doboz

Mindenszentek ünnepe után a világ már a decemberi ünnepekre kezd készülődni. Az utcákon elkezdenek világítani a villanypóznákra szerelt díszek, a tereken hatalmas karácsonyfát állítanak, a virágboltok fenyőfa illatúvá avanzsálnak, a süteményes boltokban megjelennek a mézeskalács házikók, a házak falán műanyag mikulások jelzik a gyerekeknek, ideje megjavulni az évnek erre a kis idejére és egyre több pirospozsgás arcú és izgatott ember jön velünk szembe, akiknek kezében nagy-nagy szatyrok, belőlük kikandikáló csomagolópapírokkal. Az üzletek kirakatairól már nem is beszélve… Hiszen minden zöld, piros, ezüst és arany színben pompázik, és bárhová nézünk, forogva díszelegnek a papírmasé hópelyhek körbehintve ezüst csillámporral.

Az ember sokszor elmerengve áll meg egy-egy ilyen kirakat előtt és arra gondol, mennyire meghitt hangulatot varázsoltak abba a csöppnyi ablakba és vajon lesz-e ennyire egyértelműen meghitt az ő karácsonyi estéje. Aztán csak egy kicsit elfordítjuk a fejünket és láthatjuk a szegénységet, a hideget és ürességet. Láthatjuk az utca kövén ülő nincstelen öregembert, fiatalt és kéregető gyerekeket.

Vajon azon kívül, hogy elgondolkozunk saját teendőinken Karácsony estig és aggódunk megkapjuk-e hőn áhított ajándékunkat, belegondolunk-e abba, hogy azok, akiket év közben látunk kéregetni az utcákon, azok, akik cipője szakadt és nem telik nekik ennivalóra sem, nekik milyen lesz a karácsonyuk. Lesz-e olyan, aki szívesen látja majd őket az ünnepi asztalnál. Lesz-e olyan, aki melegséggel fogadja, esetleg hallja-e majd valakitől a szavakat, hogy Kellemes Karácsonyt! Vagy csak bővíti majd azok számát, akiket Karácsony másnapján közölnek az esti híradóban azért, hogy az embernek keserűvé tegyék a szeretet ünnepét. Vajon azokhoz fog-e majd tartozni, akik az utcán töltötték az ünnepet és nem élték túl…

Adunk-e eleget ahhoz a világnak, hogy egyre több embertársunknak legyen meghitt Szentestéje. De igazából már az is elég lenne, ha meleg étel jutna mindenki asztalára. Mert lehet, hogy ma már nincsen, de egykor biztosan volt olyan személy, akivel ő is megosztotta szeretetét, akinek ajándékot vásárolt, kalácsot sütött és várta.

Várta a szeretet ünnepét.

Várta úgy, ahogyan a kisgyermek. Hiszen kicsit mindannyian gyermekekké válunk Karácsony előtt. Izgulunk, várjuk, ajándékot készítünk, csomagolunk. Télapó egyik kis ajándékgyárává változtatjuk otthonunkat erre a rövid időre. Azokkal ellentétben, akiknek szinte semmijük sincsen, úgy gondolom, a gyermekek azok, akiknek mindenük megvan. Elég, ha csak belenézünk egy kisgyermek szemébe karácsonykor és látjuk a hitet. Ő még hisz. Nem csak abban, hogy éjszaka a Kis Jézus ajándékokat, nagyon sok csomagot rak majd a fa alá, hanem tudja, hogy minden varázslat. Várja, hogy lehulljon a fehér hó, várja, hogy apa és anya megölelje egymást ajándékozás közben és várja… Várja a csodát, a feldíszített karácsonyfától kezdve, a Mikulás ablakkopogtatásán keresztül a mézeskalács édes illatát az egész házban és hogy végre elfogyjon a kalendárium utolsó csokija és érezze azt a melegséget és tisztaságot, ami belengi számos ünneplő család otthonát. A gyermekeknek mindenük megvan ahhoz, hogy szeressék a karácsonyt, hogy minden évben izgatottan várják és számolják a napokat. Hogy levelet írjanak a Jézuskának és a nagyobbak már titokban, magukra zárt ajtók mögött ügyködjenek anyu, apu és tesó aprócska, ragasztott, itt-ott szakadt és még bizonytalan ujjacskákkal elkészített ajándékán.

Nagyon sok gyermeknek viszont hamar elmúlik a varázslat. Sokan sokáig őrzik magukban ezt a titkot és a csoda utáni sóvárgást. Még akkor is, ha már érzik, vagy tudják, hogy bizony nem az a személy helyezi titkosan a fa alá az ajándékokat, akiket eddig remegő szívvel vártak és akitől szeretnének ajándékot kapni, hanem a legközelebbi szeretteik. Milyen rossz is, amikor a kisgyermek rájön, az ajándékok nem messze, Lappföldről érkeznek aranyos és beszélő rénszarvasok húzta szánon, hanem a konyhaszekrényből vagy gardróbból, ahová anyának és apának sikerült gyorsan eldugnia. Kicsit a szíve is megszakad annak a kisgyermeknek, aki megtudja, hogy a csoda nem is olyan nagy és egyáltalán nem olyan tiszta és varázslatos, mint hitte. Meghallja az iskolában a nagyoktól, vagy a tesóktól, ahogy összesúgnak a szobában és azt hiszik, hogy a „kicsi” úgysem hallja. Elkezd minden furcsa és gyanús lenni és lehet, hogy sokáig nem foglalkozik vele, de aztán egyszer úgyis kiderül és hát akkor már semmisem olyan jó. Olyankor nem kell a kakaó reggelire, olyankor toporzékolás van, ha fel kell öltözni és iskolába menni és már az első hó sem tűnik annyira remek mókának, mint eddig, minden évben. De azért minden gyermek túléli és beletörődik, hiszen belegondol, hogy hogyan is fért volna be a Mikulás abba a kicsi kéménybe és hát a repülő rénszarvasok csak dedósoknak valóak. Ha pedig túl vannak azon, hogy rájöttek, karácsonyi csoda nincsen, vagy lehet, hogy van, csak kicsit kisebb, mint eddig, már elkezdik saját maguk megtölteni az ünnepet csodával.

Ugyanis, ha már tudjuk, hogy Jézuska és igazi Mikulás nincsen és piros orrú, rendkívül okos rénszarvasok sem léteznek, egy dolog mégis marad. Egy dolog, amit mindenki képes adni és kapni. A szeretet. Lehetséges, hogy olyan csoda nincsen, amilyenre gyerekkorunkban vágytunk és képzeltünk, de ha valaki képes arra, hogy szeretetteljesen várja a Karácsonyt és várja azért, mert az ajándékoknál jobban fog örülni annak, hogy végre körbevehesse magát szeretteivel, hogy szeretettel várja azt, hogy láthassa a szemekbe a csillogást, a boldogságot és jobban örüljön annak, hogy van olyan, akinek adhat, akkor mégiscsak létezik a csoda. Ez az igazi varázslat manapság és a legfontosabb is, amiért csak ember várhatja a Karácsonyt. Ez az, ami mindig velünk van és a legjobban kell vigyázni rá. Hogyha szeretünk másokat és minket is szeretnek. Hogyha várnak haza, várnak oda, ahová ünnepelni megyünk. Jó érzés, ha az embert szeretettel fogadják valahol. De nem csak úgy, hogy mondják: „Már úgy vártunk és örülünk, hogy itt vagy!” hanem úgy, hogy látom a szemükben, hogy tényleg boldogok azért, amiért én ott vagyok velük, készültek és igazán kíváncsiak rám. Az embernek ez jelenti a valódi és kristálytiszta csodát.

Ilyenkor, decemberben sokan elgondolkozunk sok mindenen. Elkezdenek hiányozni azok a fontos emberek, akik egyszer még velünk ünnepeltek és azóta már máshol várnak ránk. Eszünkbe jutnak olyanok is, akik az évben rosszat hoztak az életünkbe, akik miatt nehezebbé vált életünk egy-egy története. De azért szeretettel gondolunk azokra is, akik boldogságot hoztak. Akik segítenek nekünk, akik tanítanak, akik ápolnak, ha betegek vagyunk, vigyáznak ránk messziről, vagy akár segítenek nekünk az élet nehezebb, viharosabb időszakában is életben maradni és bár kissé vizesen és összetúrt hajjal, de segítenek győztesen kikerülni a forgatagból. Gondolunk emberekre, akik nagyon hiányoznak és gondolunk azokra is, akik mellettünk vannak és közeli, mindennapi szerepet töltenek be életünkbe.

Jómagam igencsak szerencsés emberre sikeredtem. Hogy ezt örököltem-e, vagy én vagyok a mindennapjaim szerencséjének a kovácsa azt nem tudom, de nem tudok olyannyira boldog lenni és annyiszor megköszönni mindazt amit kapok, ha ki akarom fejezni azt, hogy ezek a dolgok mennyire teletöltik az én szívemet boldogsággal. Bárhol jártam, olyan emberekkel kötöttem ismeretséget, akik az életemet pozitív irányba terelték. Akik segítettek, hogy az életem zökkenőmentes, kiegyensúlyozott és szeretettel teli legyen. Segítettek, hogy elérjem a céljaimat és támogattak, bármibe is belekezdtem. Még akkor is, ha ez az új valami veszélyesebb vizekre sodort. Hittek bennem és a veszélyből is sikerekkel gazdagodva tudtam kikeveredni.

A hozzám hasonló, 20 éves emberek nem mindig boldogok. Elfelejtik, hogy mosolyogni ugyanolyan könnyű, mint bosszankodni. A fiatalok sokszor keserűek. Sírnak, ha nem sikerült a vizsga, ha a szerelmük mást választott helyettük, ha nem a számukra elképzelt fordulatokkal történik valami és ha a boltban elfogyott a kedvenc tusfürdőjük. Pedig a napok szaladnak, senkire sem várnak. Nem sorsfordító csatát vesztettünk el, ha valami másképpen alakul, csak meg kell látni azt, hogy az ugyanolyan rendben van, mint ahogy mi elképzeltük, csak lehet, hogy a célt egy másik nézőpontból megközelítve érjük el. Nincsen ezzel semmi probléma. Főleg, ha van olyan, aki ezt elmondja neked és biztat, ha csalódás ér. Leporolja a ruhád, ha elestél és letörli a könnyeidet, ha sírtál.

Eddigi életem során sok értékes emberrel találkoztam, akiket szívesen hívnék, ha le kell porolni a ruháimat, vagy le kellene törölni a könnyeimet. Köszönöm nekik! Azoknak, akik elviselnek a mindennapokban, vagy szeretettel várnak abban a néhány napban, amikor együtt tölthetünk egy kis időt. Köszönöm azoknak a fiatalembereknek a hamar illanó boldogságot és szerelmes perceket, akikkel hosszabb és rövidebb időre eddig összekötöttem az életem. Köszönöm nekik a könnycsordító bókokat és az égig érő, pirosan gömbölyödő nevetéseket. Köszönöm azoknak a barátoknak, akik szeretnek őszintén, mosolygósan és folyton csacsogón, úgy, ahogy vagyok. Köszönöm azoknak, akiknek sokszor el kell mondanom, hogy hiányoznak azért, mert segítettek valamikor, amikor beteg voltam, vagy nem volt elég kitartásom valamihez. Köszönöm azoknak, akik tanítottak nekem olyan dolgokat, amiktől okosabb és bölcsebb lettem. Köszönöm azoknak, akik a munkámban segítenek, biztatnak azért, hogy továbbra is sikereket érjek el. Köszönöm azoknak, akik a mindennapokban segítenek, akár egy kedves mosollyal, egy öleléssel, hogy érezzem, egy újabb értékekkel teli nappal lettem gazdagabb.

Köszönöm a legkedvesebb és legjobb barátaimnak, akik félszavakból is megértik, hogy mit szeretnék és ezzel is éreztetik, fontos vagyok nekik, figyelnek rám, bármikor meghallgatnak és szívesen várnak. Köszönöm a családomnak, akik szeretnek akkor is, ha idegesítő vagyok és rossz napom van. Köszönöm a testvéreimnek, mert tudom, hogy ugyanolyan fontos vagyok mindhármójuknak egyesével, amennyire nekem fontosak ők hárman, együttvéve. Köszönöm apának a szeretetét, aki, ha nem mondja, de akkor is tudom, hogy büszke rám és akármit is teszek, vagy mondok, szeret engem. Aki minden nap értem, értünk dolgozik és akit a legjobban akkor tudok felidegesíteni, amikor pontosan tudja, hogy a legjobban rá hasonlítok. És köszönöm anyának, aki, ha kell és az engem boldoggá tesz, vagy segít nekem, egy kis várakozás után ugyan, de akár a csillagokat is lehozza az égről számomra, az év minden napján. Aki biztat és akinek a legszebb, legtehetségesebb, legjobb elsőszülött leánya vagyok és ez így lesz, amíg világ a világ.

Köszönöm, hogy vagytok nekem és várom a Karácsonyt, hogy adhassak is annyi szeretetet a világnak, amennyit én kapok nap, mint nap. A világ fogékonyabb a belőlem áradó szeretetre Szentestén, de tudom, hogy akik engem szeretnek és akik segítenek, hogy boldogan tölthessem a napjaimat az én kis életemben, azok az emberek tudnak nekem mindig meglepetést okozni, mosolyt csalni az arcomra és örömkönnyeket a szemembe. Én csak pozitív dolgokat adhatok a világnak, hiszen ezek a személyek életem minden napján fogékonyak arra, hogy megajándékozzanak boldogsággal.

Ezt a sok boldogságot pedig belepakoltam idén a karácsonyi dobozomba. Abba, ami minden embernek van. Kinek kicsit szegényesebb, kinek pedig telis-tele van olyan dolgokkal, amikért én most mindenkinek köszönetet mondtam. Gondoskodással, ölelésekkel, segítő kézfogásokkal, óvással, őszinteséggel, mosollyal, tisztelettel, elfogadással, szeretettel és mosollyal.

Az én karácsonyi dobozom gazdagon van telve, ahogyan az életem is emberekkel, érzésekkel, szeretettel, mosollyal és nevetéssel.

Kívánok én minden embernek olyan teli és gazdag karácsonyi dobozt, mint az enyém és köszönöm, hogy engem ezzel ajándékoztatok meg idén is!

Köszönöm szépen!

Boldog Karácsonyt Kívánok!

 

(2011.12.)

fotó: saját

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.