Újévi töltelék

Karácsony előtt egy pár héttel történt. Én már napok óta, ahogyan minden másik ember, ajándékokért szaladgáltam. A szemeim előtt csak az lebegett, hogy ketyeg az óra és intézzek el mindent és szerezzek be mindent időben. Időben, még az előtt, hogy két hétre hazautaznék a családomhoz vidékre.

A nagy szaladgálás közepette, díszes ajándékszatyrokkal a kezemben, egyszer csak eszembe jutott valami. Ott álltam, kissé dideregve a Ferenciek terén, vártam az 5-ös buszt, örültem, hogy piros kis zsákomba egyre gyűlnek az ajándékok, amiket szeretteim karácsonyfája alá képzeltem piros kis masnikkal, és valahogy mégis hiányérzetem volt. Körülöttem egész nap zengett a Michael Bublé karácsonyi válogatás, minden fényben, pirosban, karácsonyi hangulatban úszott, valahogy én mégis ürességet éreztem. Ahogy ott álltam a buszmegállóban, kezemben szatyrokkal, kipirosodott orrocskával, feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért? Boldog vagyok, jól érzem magam, szerető emberek vesznek körül, mindig van olyan, aki meghallgat és reggelente úgy indulok el otthonról, hogy tudom, hogy várnak, számítanak rám, hogy van helyem a világban. Van feladatom és még szeretem is ezeket a feladatokat. Mégis, akkor mitől éreztem azt egy percre, hogy most a pohár nálam félig üres… Pedig sosem szokott.

Végiggondoltam a hátam mögött lévő napokat. Amikor én valóban jobbra-balra, nagy boltokba, kis boltokba, nagy kívánságokért, kisebb, apró kincsekért rohangáltam. Nem nagyon pihentem. Nem nagyon figyeltem magamra. Édesapa folyton aludt, mire hazaértem, így még lehetőségem sem volt válaszolni a kérdéseire: Hogy vagy? Milyen napod volt? Napok óta nem ölelt meg senki, nem tudtam számot vetni arról, mi történt a munkahelyemen. Nem kaptam dicséretet, s már az őszi szünetben levágatott hajam sem volt bókokat hozó újdonság. Persze, nem is vártam, hiszen mindenki más is a nagy karácsonyi hajrában volt, megértettem őket, de azért ez a valami, a decemberi napok kis szeretetcsomagja mégis hiányzott nekem.

Eszembe jutott mindez, s rájöttem, hogy a nagy bevásárlások közepette magamat bizony elfelejtettem megajándékozni. Se tárgyakat, se egy meleg fürdőt, se egy összebújós péntek estét nem engedélyeztem magamnak. Mert a tervek között az énidő, a lelki feltöltődés, az a bizonyos töltelék, amiből az ember a feladatok elvégzése és a nehezebb időszakok közepette töltekezik, az bizony nem szerepelt. Én pedig el is feledkeztem magamról. És hirtelen, ott, az 5-ös buszra várva eszembe jutottam magamnak. Eszembe jutott, hogy miért is fogok örülni a családdal való karácsonyfa díszítésnek? Miért is fogom várni a nagy társasjátékozós estéket, ahol végre lehet élvezni az igazi küzdelmeket, mert már a legkisebb testvérem se olyan kicsi, hogy ne tudná élvezni a másik győzelmét. Miért is lesz jó, hogy végre megpihenve, semmi mással nem törődve tudunk majd együtt tévézni és igazán boldognak lenni, amikor Cameron Diaz visszaszalad Jude Law-hoz a Holidayben? Hát ezeknek bizony nem akkor lesz nagy jelentősége most, a karácsonyi időszakban, ha mindenki minden ajándékot megkap és minden édes tojásfehérje katonás rendben sorakozik majd fel a mézeskalácsok gombjainak helyén.

Nem. Az ünnep akkor lesz igazán piros, ha én pihenni is tudok, s rá tudok döbbenni, hogy bármivel ajándékozom meg őket, a szeretteimet, ők örülni fognak, mert az együtt meghallgatott karácsonyi mise és a reggeli csokis kuglófban sem az a jó, hogy van, hanem az, hogy ezt együtt tudjuk átélni. Nem a pipák számítanak a listámon, hanem az, hogy el tudjam magam engedni annyira, hogy ne érdekeljen, hogy hány ablak van megpucolva, vagy elfelejtettem-e az 500. meglepit beszerezni. A lényeg, hogy én jól érezzem magam. A lényeg, hogy ott legyek és anyukám annyiszor adhasson elalvás előtt puszit a fejemre – ahogyan kiskoromban – ahányszor csak jólesik neki.

A lényeg, hogy együtt vagyunk, hogy ott vagyunk, hogy vagyunk egymásnak.

És ott, este, a buszmegállóban állva, valahogy megszűnt a reszketésem és nagy levegőt véve megkönnyebbültem. A gondolataim nagyot penderültek és én boldog lettem. A hónap, a karácsonyi készülődés, az év végi életem, érzéseim változtak meg akkor. Onnantól nem sajnáltam magamtól az esti habfürdős elmerülést és olyan dolgokat se, amik csak tárgyak, de eddig minden alkalommal sóvárogva mentem el mellettük a boltban. De idén, karácsony előtt én megajándékoztam magam ezekkel. És minden nap boldogan nézegetem őket otthon. Nem sajnáltam a listámról kihúzni az utolsó piacozást, mert hátha meglátok még valamit… Nem. Kihúztam és aludtam helyette délig. Nem féltem listára venni a szombat esti összebújós pihenést és esténként odaálltam édesapa ágya fölé és akkor is elsoroltam neki, hogy jó napom volt, ha ő közben már a bárányokat számolgatta. Nem sajnáltam magamtól az időt, a pillanatot, a szeretetet, az öleléseket, mert tudtam, hogy akkor leszek jól, ha odafigyelek magamra és hagyom, hogy mások is odafigyeljenek és megajándékozzanak engem. Odafigyeléssel. Puszikkal. Szeretettel.

Ez lesz az a töltelék, ami miatt kipihenten, frissen, szeretetteljesen, nyitottan és türelemmel fogok a 2017-es évi kihívásoknak is nekiindulni. Decemberben szerettem volna megpihenni és hagyni, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek és ne kelljen mindent megtervezni, kigondolni és túlgondolni. Hagytam a zűrös gondolatokat, a fáradtságot, az elvárásokat távozni és beengedtem a boldogságot, a tisztaságot, a lelassulást.

És tudom és érzem, készen állok. A lelkem megkapta az újévi tölteléket és pirospöttyökkel telve szaladok bele a 2017-es nagy, mosolygós kalandokba. Mindezen gondolatokat pedig majd megpróbálom a nehezebb időkben elővenni, mert szentül hiszem, hogy a leírt pozitív gondolatoknak varázserejük van és ez az erő bizony átsegít, megsegít és boldoggá tesz minden embert.

 

(2017.01.)

fotó: saját

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.