Szélnek eresztve

Én tudom, hogy amikor koraszülöttként a világra jöttem és apró kis emberként küzdöttem az életemért, egy hófehér ruhás, őszinte, segítő kezeket nyújtó angyal szállt le mellém. Belém bújt és segített. Erőt adott, hogy küzdjek. Erőt adott, hogy itt maradjak.

Én tudom, hogy az angyal azóta is bennem lakik. Sokszor érzem őt legbelül, szívem egyik igazán kicsi rejtekében. Érzem, amikor szombat reggel, csendesen ülök a reggelim felett és figyelem, ahogy a hétvégi szellők cirógatják a fűszálakat az udvaron. Érzem, amikor egy hosszú futás után lassítom a lépteimet, mély levegőt veszek, a testemben megszűnnek a hangos dobbanások és lassulnak a világ mozzanatai. Érzem, amikor utazok és egyenletesen robog alattam a nagyvilág. Amikor igazán magam vagyok, olyankor igazán meg tudom hallani mit sugall nekem.

Érzem, mert ez az őszinte, fehér, segítő szárnycsapás összeforrott velem és mindig megoldást nyújt akkor, amikor nagy kérdések előtt állok. Segített eldönteni az óvodában, hogy melyik hintára üljek fel, mert aki a hintát átengedte, ő bizony sokat tanított nekem az életről. Segített az érettségi előtt, hiszen tisztán éreztem, hogy még egy kis ideig el kell kerülnöm a főiskolát és kalandoznom kell. Erősödnöm és tapasztalnom messze az otthontól, a fővárosban. Tisztán éreztem, hogy mikor kell hátra fordulnom egy hangos, fényes éjszakán, mert az a valaki, akit akkor megpillantottam, ő azon nyomban belém szeretett. Miatta érezhettem, megtapasztalhattam, hogyan varázsolhatok el valakit egyetlen pillanat alatt. 

Segített, hogy érezhessem, hogy mikor van az a pont az életemben, amikor fel kell adni a nehéz küzdelmeket. Mikor van az a pont, amikor változás kell. Mikor kell kérdezni és mikor kell inkább hallgatni. Mikor kell megpihenni és mikor kell még egyszer megpróbálni. Mindig odafigyelek rá, mert sokszor bármennyire nehéz meghallani, de szívem kicsiny kis rejtekéből mindig az igazság, mindig a számomra legfontosabb üzenet jut felszínre. Ami megmutatja a helyes utat, ami megóv a nagy bajoktól, ami épségben és boldogságban tart engem testileg és lelkileg. 

Most viszont. Most már sajnos egész nap… Egész este és egész reggel fájt. Fájt a mellkasom, miközben a tiszta és őszinte üzenet hangosan kiabált nekem odabentről. Másfelé akart terelni, másik döntést hozni, más útra irányítani, egy fontos ember kezét újra, szorosan megfogni.

És én 25 év alatt most először akartam az üzenetet semmibe venni. Átlépni rajta, elűzni, megtaposni, kijátszani, messzire űzni a szívemből… Ami eddig mindig segített, mindig jó felé terelt, az most összezavart és bonyodalmat okozott. Igazán szomorú lettem. Tanácstalan és riadt, mert nem akartam a fehér fényt elveszíteni odabentről.

Meghallgattam másokat, de mindegy volt mit mondtak a barátnők, a kollégák, a szülők, a testvéreim. Mindegy volt, hogy mit olvastam a női magazinokban és a pszichológiai portálokon. Mindegy volt, hogy mit mondott az agyam és mit sugallt a lelkem. Mindegy volt, hogy mit mondott az az egy ember, aki olyannyira fontossá vált a szívemben, hogy a kis rejtekhelyről most véresen dühös, egészen az égig harsogó üzenetek robbantak ki zúgolódva.

Mindegy volt, mert a fehér szárnycsapásokkal repkedő érzés egyértelműen mást akart. Folyamatosan növekedve mutatta az utat. Már akkor, már abban a pillanatban izgatottan mozgolódott a hófehér, tiszta üzenet, amikor megláttam őt. Az út másik oldalán. Azt az egy embert, akinek a szemében már akkor láttam mindazt, amire szükségem van. Ezer színt, amit eddig sehol máshol nem találtam. Biztonságot, kíváncsiságot, változatosságot, humort, visszafogottságot, fiatalságot és bölcsességet, csendességet és közben valami ősi, természetes erőt és vadságot a kockás ing mögé begombolva.

Éjszaka felriadtam, felültem az ágyban és éreztem, ahogy szúr odabenn, ahogy facsarja a könnyeket a szememből, éreztem, ahogy napról napra, fájdalmas éjszakákon át, egyre kisebbek és kisebbek lesznek a hófehér szárnyai.

Nem hallgattam rá, mert nem tehettem. Mert most először nem csak hozzám szállt el az üzenet, hanem hozzánk. Hozzánk, akik nem álltak készen arra, hogy megfogják egymás kezét.

S a hófehér fénysugár hetekig csak szenvedett és dühösen fúrta bele magát sajgó mellkasomba. Nem hallgattam rá. Addig kínoztam, míg egyszer csak eltűnt… Szívem többi része, a vöröslő erek és dobbanások behálózták helyét.

Most még a markomban van. Zúgolódva és nyugtalanul vár rám. Minden nap kicsit belenyilall a mellkasomba és orrom alá dörgöli csapzott szárnyait.

Feldühödött arccal kérdezgeti, hogy a szélnek eresztem-e végre,

vagy újra meghallgatom és visszarejtem régi, biztonságos rejtekébe.

(2017.)

fotó: saját

Mentés

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.