Megbecsülni

Tudniillik, 7 éves korom óta vannak ízületi panaszaim. Ami másoknak 50 éves kora körül jelentkezik, az nekem iskolás korom óta. Fáj, amikor időjárás változás van, amikor meg vagyok fázva, amikor nem elég vastag a zoknim, amikor menstruálok, vagy néha csak úgy, amikor kedve van. A kezeim a könyökömtől lefelé, a lábaim pedig térdtől lefelé fájnak. Van olyan időszak, amikor hónapokig nem jelentkezik, van olyan, amikor akár minden nap. Mostanában elég gyakran.

Amikor az első panaszaim jelentkeztek, emlékszem, könnyes szemmel próbáltam elmondani anyukámnak, hol érzem a fájdalmamat. Ő pedig hónapokig járt velem az orvosokhoz, hogy kiderítsék mi a bajom. Betegség? A növés miatt? Megerőltette? Izomfájdalom? Hosszas utánajárás után sem mondtak semmi biztatót, csupán Cataflam-ot adtak rá, amit addig a szüleim migrénes fájdalom ellen szedtek. Amikor egy családi összejövetelnél anya elmesélte a nagymamámnak a kálváriát, mama kifakadt, hogy az ízületei bizony neki is fájnak, már gyermekkora óta. Volt olyan tél, amikor nem tudott iskolába menni, mert hetekig nem tudott kikelni az ágyból, annyira fájtak a lábai… Onnantól tudjuk, hogy a baj nem több, mint ízületi gyulladás.

A fájdalmakat azóta sem nőttem ki, de a soraim célja nem az önsajnálat lenne, viszont a történethez hozzátartozik ez is, hogy megérthessétek, amit mondani szeretnék. A minap, hétvégén egy kis tavasz köszöntött a télbe. Csodás napsütés volt, 10 fokkal karöltve. Én is nagyon örültem neki. Viszont a kezeim is nagyon fájtak azon a hétvégén. Mosogatás közben kicsúsztak a kezem közül a dolgok és én teljesen szerencsétlennek éreztem magam, miközben a konyhában vakítóan sütött a nap. Eleredtek a könnyeim, kicsit fájdalmamba, kicsit mert eszembe jutott, hogy kiskoromba mi segített, amikor ugyanígy fájt a kezem. Amíg anya mindenféle krémért és gyógyszerért szaladozott a patikába, édesanyám anyukája, a Mama, felültetett az asztalra és hófehér, puha, dundi kezeivel simogatta mindkét karomat. Én pedig krokodilkönnyekkel a szememben bólogattam neki jelezve, hogy igen, így egy kicsit jobb Mama!

És most, abban a pillanatban, amikor kezemet beleengedtem a meleg mosogatóvízbe, szinte éreztem, ahogy Mama simogatja, hogy kicsit jobb legyen.

Sírtam, mert eszembe jutott, hogy sokszor mennyire nem szerettük őt, amikor csak ült nálunk a fotelba és mindenbe bele akart szólni. Vagy amikor egész délután latin-amerikai sorozatokat nézett a tévében. Közben pedig mennyire jó lenne, ha most is, már felnőtt fejjel is átsétálhatnék hozzá, hogy elénekelje nekem a kedvenc zsoltárát, vagy simogassa kicsit a kezemet, amikor a fájdalomtól nem tudok egy bögrét megtartani a kezembe. Csakhogy a mama már odafentről figyel minket.

És tudjátok rájöttem, hogy bizony addig kellene megbecsülni, csendesen meghallgatni a szavakat, amíg a másik ott van melletted és meg tudja fogni a kezed. Mert az az ajándék, hogyha valaki hozzád tartozik, és minden nap igyekszik tenni azért, hogy boldogabb légy, hogy jól légy, az bizony mulandó… És rengetegen mindezt már csak akkor vesszük észre, amikor már nincs rá lehetőség, hogy megköszönjük neki.

Mindezt csak most, 25 évesen vettem észre. Egyedül, a napsütötte konyhapadlót bámulva, kicsit sírdogálva éreztem azt, hogy mennyivel jobb dolgom volt, amíg 7 évesen, a nagymama ölébe bújhattam, aki csendesen énekelt nekem és simogatta fájós karjaimat.

(2017.02.07.)

A fotón nagymamám és én, 25 évvel ezelőtt.

Mentés

Mentés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.