Péntek este volt. Sétáltam haza, a hátamon degeszre tömve a hátizsák, két kezemben szatyor. Végtelen hosszúságúnak tűnt az út és fáradt voltam. Út közben azon gondolkoztam, hogy melyik képemet osszam meg az Instagramon. Péntekre valami mosolygósat, vidámat, színeset… Miközben fáradt voltam, izzadtam, cipekedtem és nagyon nem volt jó kedvem.
Szeretem az Instagramot. Utazás közben, vagy otthon este csak végigpörgetem és nézegetem a sok szép színes fotót. Inspirálódok vele az öltözködéshez, a lakberendezéshez, a blogra készült képekhez. Kikapcsol és jó érzéssel tölt el az a rengeteg, kellemes kép, amit az emberek megosztanak a mindennapjaikból.
Bevallom, én sokszor spontán vagyok a feltöltött képek kapcsán. Ha megállok egy pocsolya előtt a pöttyös cipőmben munkába menet, lefotózom és tetszik, 10 perc múlva kinn van az Instagrammomon. Ha jól néz ki a füge, amit reggelire felvágtam magamnak, beleteszem a kedvenc csészémbe, kiállok vele az ablakba, ahol jók a fények és már osztom is. Viszont néha zavar, ha össze-vissza képek vannak fenn és akkor készítek pár olyan sorozatot könyvekről, ruháról, vagy a nyaralásról, amik passzolnak egymáshoz és egymás után töltöm fel őket, hogy a színek, hangulatok egységesek legyenek. Szeretem a rendet, nah… 🙂 Mégha csak az Instagram fiókomról is legyen szó.
Aznap este viszont, ahogy sétáltam haza kissé rosszkedvűen és fáradtan és közben azon gondolkoztam, hogy melyik vidám, mosolygós fotót töltöm majd fel, a gondolatok a fejemben elkezdtek szaladgálni. Arról, hogy akkor ez most azért van, hogy nekem is jobb kedvem legyen? Hogy elégedett legyek a feltöltött képpel és a rá kapott szívecskékkel? Vagy azért egy kicsit ez megtévesztés is, nem? Mert nem a valóság, csupán egy jól megkomponált fotó…
Illetve igazából nem is teljesen ez volt a lényege annak, amire jutottam mire hazaértem, hanem valami egészen más.
Az jutott eszembe, hogyha a nap 24 órájában az Instagram képeket nézegetném, millió olyan képet látnék, ahol az emberek boldogok, mosolyognak, kedvesek. Ahol olyan gondolataikat osztják meg egymással, ami legbelülről jön. A világgal, az életükkel kapcsolatos és nagyon-nagyon jó, tartalmas gondolatok. Mindez rendben van. Csak egy bajom van vele, mégpedig az, hogy amikor én felszállok a vonatra, akkor csakis az élettől meggyötört, fáradt arcokat látom. Hogy amikor egy kisgyermek nevetni kezd, a szülei rászólnak, hogy ne zavarjon másokat. Hogy amikor a kalauz nem tud visszaadni, azt hamarabb vitatjuk meg a telefont pötyögve a párunkkal, mint a mellettünk ülővel, aki részese volt mindennek. Hogy amikor valaki meglök az utcán, én kérek bocsánatot, miközben ő sértődött arccal továbbvágtat… A bajom az, hogy miközben feltöltünk az instára ezer boldog képet, vagy ezer gondolatot az életünkkel kapcsolatban, addig a mindennapjainkban letörtek, az élet súlyától fáradtak, mindennapi helyzetekben zárkózottak és ridegek vagyunk. Nem ismerjük a szomszédot, nem beszélgetünk a boltossal, de idegenekkel simán chatelünk, akik megdicsérik a fotónkat, vagy a legújabb ruhánkat, amivel eldicsekszünk az Instagramon.
Végiggondoltam mindezt és úgy éreztem, hogy egy kicsit én is ilyen vagyok. Végiggondoltam mindezt és úgy éreztem, hogy nem akarok ilyen lenni. És mióta mindezt végiggondoltam, elkezdtem beszélgetni a boltossal, amikor láttam, hogy kinn maradt a ZÁRVA tábla az ajtón és a végén mindketten nevettünk. Hozzászóltam a szomszédhoz, akiknek a kisgyermekei pár napja előttünk rajzoltak aszfaltkrétával, ami vödröstül ott maradt előttünk és amikor egyik este hazafelé sétáltam és láttam, hogy a kapuban beszélgetnek, odaszóltam, hogy a gyerkőcök krétája ott van fenn az út szélén. Megköszönték, mosolyogtak és ez engem jó érzéssel töltött el. Vagy amikor sütit adsz a szomszédnak és nemcsak instára töltöd fel… Vagy amikor megbeszéled a turkáló eladójával, hogy milyen kincsekre leltél most is, amit nem csak instára töltessz fel… Mindez annyira jó, mert egy-egy ilyen dolog, a kedvesség, a közvetlenség, mindaz, ami a mai világban már csak az online térre szorult be, az élőben már furcsa és érdekes, de azért az embert jó érzéssel és mosollyal tölti el. Nemde? Azzal az érzéssel, hogy otthon van, hogy jó emberek vannak körülötte.
Annak a pénteki rosszkedvű cipekedésnek is megfogant bennem a gyümölcse és én aznaptól tudatosana figyelek arra, hogy az insta sütimet, az insta ruháimat, az insta mosolyomat, az insta gondolataimat és az insta boldogságomat átadjam minden nap azoknak, akikkel találkozom. Mert így lesz jobb minden nap nekem és remélem így lesz jobb mindenkinek, aki ezeket elfogadja tőlem.
Szerintem éljen a napi insta boldogság az Instagramon és a napi boldogság itt, körülöttem és mindannyiunk körül! 🙂
2019.09.08.
fotók: saját