Emlékgubók

Az elmúlt másfél évben számtalanszor történt már meg az, hogy Anya eszembe jutott, összecsordult a szívem az emlékektől és nem tudtam kiengedni a könnyeimet azért, mert éppen a peronon álltam és várakoztam a vonatra. Vagy éppen a munkahelyemen voltam… vagy éppen a kozmetikusom anyukájával beszélgettem, aki a lánya közelgő esküvőjéről áradozott. Számtalan pillanat, amikben gyűlnek az emlékek és a gyász el nem sírt időszaka. Ezeket a pillanatokat aztán hordozom-hordozom, majd amikor már nem bírom őket, otthon egészen váratlanul törnek ki belőlem. Jönnek, bugyognak, átjárják a testemet, lelkemet, majd napok múlva sikerül őket feldolgoznom és teljesen távoznak belőlem. Én akkor leszek újra önmagam. De ezekben a napokban a lelkem és a testem is teljesen elfárad. Úgy érzem magam, mint egy összetört kismadár, akit csak az éltet, hogy reggel fel kell kelni és munkába kell menni, vagy enni kell, mert ott van előttem az összekészített étel. Nem azért kelek, fekszem, dolgozom, vagy eszek, mert akarok, hanem azért, mert kell. Azért, mert akkor annak van ott az ideje. De a gondolataim, a lelkem minden rezdülése teljesen máshol jár. Kikapcsol minden, megszűnik a külvilág és én gyászolok. A sok emléket és érzést, ami Anyukámból maradt.

Furcsa, mert az elmúlt időszakban már nem azok a dolgok okoznak fájdalmat, amik régebben. Hogy amikor hazamegyek már nincs ott, vagy már nem kapok tőle üzeneteket, vagy hívásokat. Vagy nem pakolja tele a hátizsákomat finoman illatozó ételhordókkal, mielőtt hosszú útra megyek. Vagy nem tudom felhívni, hogyha főzés közben elakadok… Ezeket már megszoktam. Viszont azok az emlékek, amik szinte jelentéktelennek tűnnek, most mégis nagyon fontosak lettek. És ezek miatt tud a szívem mostanában nagyon-nagyon elbúsulni.

Egy-egy emléket, ami most nagyon közel áll a szívemhez próbálok nagyon meggyászolni. Szeretném hinni, hogy ezeket elsírva, kisírva magamból egy idő után majd szép helyre kerülnek és rájuk gondolva kellemes érzés járja át a szívem és nem okoznak majd ekkora szomorúságot. Emlékgubót készítek belőlük, hogy egy-egy rossz nap után, vagy amikor Anya nagyon hiányzik majd, előveszem és belebújok, hogy kellemes, megnyugtató érzés járjon át. Mert mindez megadatott nekünk, amikor Anya még itt volt, amikor még velem volt. Amikor még az Anyukám lehetett és én boldogan csillogó szemekkel, még kislányként néztem fel rá.

Az első ilyen emlékem nem is emlék, csak egy érzésfoszlány. Gondolom, azért jutott eszembe, mert az öcsém hamarosan 18 éves lesz és én is utána nem sokkal ünneplem a szülinapomat. Nagyon bánt, hogy Anya ezeket a fontos napokat, pillanatokat már nem töltheti velünk… Amikor viszont a gyermekkori születésnapi fotóimra nézek, elfog valami kellemes érzés. Egyáltalán nem emlékszem rájuk, de a fotókat nézve érzem, hogy a torta, amit Anya sütött, az finom volt. És hogy mindig ajándékozott nekünk valami apró játékot, amivel aztán a következő, majd a következő testvérünk is játszott. És hogy mennyire izgult, velünk együtt izgult, hogy sikerül-e a tortán a gyertyákat elfújni.

Aztán ugyancsak egy kedves nyári emlékem a júliusi, kis falunkban rendezett búcsúhoz kötődik. Ahogy mindig, minden évben szép ruhát adtak ránk és együtt sétáltunk ki a focipálya melletti területre, ahol rengeteg gyerekjátékot árultak, felülhettünk a láncos körhintára és kaptunk jégkrémet, vagy vattacukrot, amitől tetőtől talpig teljesen ragacsosak lettünk. Rengeteg ajándékot kaptunk a bátyámmal, amiket otthon az asztal tetejére tettünk és örültünk nekik. Van olyan, amivel jó pár év elteltével, a most 11 éves unokahúgom még 2-3 éves korában játszott, szóval egészen időtállóak is voltak.

Egy másik nagyon kedves emlékem, ahogyan ülünk ketten a nagymamám udvarán, a fából készült kis padon. Cseresznyét eszünk és a magokkal próbálunk a szomszéd tetőjén minél messzebb lőni. Anya mindig drukkolt, hogy még magasabbra, még messzebbre lőjek, de nyilván az én két ujjam még gyengébben tudta összeszorítani a cseresznyemagot, így mindig alacsonyabbat lőttem, mint ő. Ezen viszont nagyokat kuncogtunk, miközben én Anya puha, fehér karjába bújtam. Még érzem az illatát és a bőrének azt a végtelen puhaságát… Mintha az ember egy felhőhöz bújt volna oda. Ezzel a puha karral annyira melegen és szeretetteljesen tudott minket átölelni, amitől az ember biztonságban érezte magát. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

A születésnapok, a búcsúk, a cseresznyemagok, a reggelire sütött száz és száz palacsinta, Anya puha, fehér, meleg, ölelő karja. A csendes megjegyzésként elmondott, most már – így felnőttként – ökölszabályként használt jótanácsai. A nevetése, amikor forró nyári napokon elmentünk otthon a tóra és egymást fröcskölték a tesómmal. Az az érzés, ami már soha nem jön vissza, amikor úgy dicsér meg, amiből süt az a végtelen szeretet és elfogadás, hogy tudod, bármit csinálsz, bármit érsz el, bármilyen ruhát veszel fel, te az ő gyereke vagy és számára te vagy a legjobb, legügyesebb és legszebb.

Érzések, emlékek, amik még most is, másfél évvel azután, hogy Anya nincs már itt, okoznak nehéz napokat. Most van az, hogy ezekbe próbálok teljesen belebújni, teljesen feleleveníteni, átélni, összegyűjteni és emlékgubóként használni a későbbiekben. Amik majd meg tudnak mosolyogtatni, fel tudnak tölteni, meg tudnak nyugtatni.

Felnézek az égre, amit másfél éve mindig sokkal szebbnek látok. Színesebb, naposabb, egyszerűen szebb… Felnézek és mosolygok, majd magamba csendesen megköszönöm, hogy bennem ilyen csodás érzések és emlékek maradhattak. Anyáról, a gyerekkoromról, az együtt töltött pillanatokról. Amikkel most jelenleg még nem tudok mit kezdeni, mert egyesével előbukkanva okoznak könnyeket, de egyszer majd remélem elfoglalják méltó helyüket és mosollyal, jó érzéssel töltenek majd el.

 

Köszönöm ezt a nagy, színes emlékgubót. Azt, hogy bennem ilyen csodás érzések és emlékek maradhattak. A gyerekkoromról, az együtt töltött pillanatokról… Rólad.

2019.05.25.

fotók: saját

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.