Végre hazaértem…

Péntek reggel volt és én ébresztőóra nélkül, szépen, lassan ébredeztem. Nah, persze, ebben nincs is semmi érdekes, ha az embernek szabadnapja van. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de azért én szeretek a szabadnapjaimon is hasznos lenni. Elintézni egy-két dolgot, sportolni, vagy főzni, kicsit takarítani, vagy bevásárolni. Ez a napom is hasonló dolgoknak volt szánva.

Megreggeliztem, élveztem a délelőtti órák lassú nyújtózását. A nap odakinn gyönyörűen sütött, a márciusi fuvallatok vígan keringőztek a nőnapra kinyílt nárciszok illatával.

———————-

Október végén költöztem ide, a fővárostól alig negyedórányira lévő városba. Az út hosszú volt idáig. A Borsod megyei falucskából 6 éve költöztem fel a fővárosba és kezdtem el dolgozni. Sok időt töltöttem Miskolcon a tesóméknál, illetve Esztergomban is, a nagynénéimnél. Őszintén szólva, amikor hazamentem, vagy amikor családlátogatóba, akkor is otthon voltam. Mindig mindenhol szeretettel vártak és én mindig otthon éreztem magamat. Mindenhová visszajáró vendégként, családtagként indultam. 2017. decemberében Édesanyám, a falusi otthonunk mozgatórugója elhunyt, így az az otthon, ahol felnőttem, ahol kamaszodtam, ahonnan kirepültem az életbe, egyszeriben megszűnt. Azóta bármikor hazamegyünk, már nem érezzük az otthonunknak, csak egy ház lett belőle, ahol még ott vannak a régi cuccaink. Az otthoni házból lélek, szeretet, Anya nélkül kiszállt az otthon melege.

Így nekem a zuglói kis lakásom lett az igazi otthonom, ahová a régi, gyerekkori cuccaim és Anya óriási, zöld növényei is bekerültek. Ezeket örököltem tőle. A szép, nagy növényeit, amiket szeretettel gondozott, amíg élt. A halála után megtették a több száz kilométeres utat és az én lakásomat díszítették tovább.

Anya halála előtt pár héttel ismertem meg Róbertet. Amikor Anya elment, még éppenhogycsak átléptük a kezdeti, ismerkedős randevúkat. De igazából, már az első találkozás után tudtam, hogy mi már sosem fogunk elválni egymástól, ezért amikor Édesanyám meghalt, Róbertnek sem volt több kérdése. Szinte teljesen beköltözött hozzám, mert éjszaka nem tudtam egyedül aludni, nappal pedig kellett egy kis segítség, hogy az első napokban valahogy meglegyek. Hogy ne haljak éhen és hogy én és a húgom sose legyünk egyedül. Róbert ott volt mellettünk és segített. Úgy érzem, az életemet mentette meg abban az időben. Belegondoltam, hogy mi lett volna velem, hogyha abban a kis lakásban, teljesen egyedül maradva kellett volna az első napokat, a búcsú időszakát, a gyász azóta is tartó folyamatát átvészelnem. Mindig úgy érzem, hogy még most is ott lennék, ülnék egyedül az ágyamon és sírnék… Szerencsére nem így alakult.

A megismerkedésünk után eltelt egy hosszú és tartalmas év. Anya miatt nagyon nehéz volt, mert így egyszerre voltak a mindennapok szárnyalóan boldogok és fájdalmasak. Repkedtem a szerelemtől, a boldogságtól, aztán egy hirtelen jövő érzéstől, vagy emléktől órákig zokogtam. De Róbert mindig ott volt, megnyugtatott, fogta a kezemet, vagy sokszor csak hagyott sírni, ha arra volt szükségem. Mi ketten rengeteg dolgot csináltunk együtt és minden alkalom, minden új helyzet megerősített minket abban, amit én a legeleje óta éreztem. Így egy év után elhatároztuk, hogy összeköltözünk és erre tökéletes helyszínt nyújtott az ő családi házuk, ahol ő és a szülei kényelmesen elfértek és mindannyian úgy gondoltuk, hogy még én is elférek náluk. Nekem egyértelmű volt, hogy ez a legjobb döntés. Nálunk, otthon mindig nagy volt a sürgés-forgás, a hangzavar, mindig sokan voltunk otthon, merthogy négyen vagyunk testvérek, így egy hat fős házban sosincs az ember egyedül. És Anya elvesztése után még inkább értékeltem azokat a pillanatokat, amikor a család együtt van. Ezért örültem nagyon, hogy egy olyan helyre költözöm, ahol egy anyával és egy apával teljes a családi létszám. Így hát október végén leparkolt a költöztetős furgon előttünk és mi felpakoltuk az összes dobozt, zsákot és természetesen Édesanya gyönyörű virágait is, hogy egy új otthonban minden kincsem helyet találhasson.

Ennek lassan fél éve… Azóta már tényleg minden a helyére került, és mi négyen, Róbert és a szülei boldogan élünk együtt.

Itt nagyon nagy szeretettel fogadtak, mitöbb, már alig várták, hogy jöjjek és megteljen a ház energiával, egy kis hangzavarral és nevetéssel. És mindez segített nekem, hogy mielőbb otthonra találjak itt. De azért ez sem volt annyira könnyű. Mert hát gyerekként felnövünk egy házban, ismerjük minden szegletét, tudjuk, hogy hová vannak rejtve karácsony előtt a meglepetések, melyik az a sarok, ahová a pókok költözni szeretnek, ahová mindig beesik valami és nehezen lehet onnan kiszedni. Ismerünk minden játékot, régi iskolatáskát, emléket, ami az évek alatt bekerült az ágyunk alá, vagy fel a padlásra. A falak színét, amit a család közös erővel színezett át, a falak illatát, vagy azokat a javított falfelületeket, ahová a kisebb testvéreknek sikerült valami extra cuki rajzocskát mázolni. Szóval, ahol az ember felnő, az az otthona és hogyha felnőttként egy új házba kerül, ott már minden más, ott mindent meg kell szokni. Mások az illatok, a ruháspolcok mérete, a falak színe. Nem tudjuk a történetüket, csak a saját holmijainkat próbáljuk hozzájuk igazítani.

———————-

Itt pedig visszakanyarodnék a történet legelejére… Arra a pénteki szabadnapra, ami éppen kettő hete esett meg velem. A reggeli rituálém után utamat a városba irrányítottam, ügyet intéztem, bevásároltam, az akciós árak pedig becsalogattak a használt ruha üzletbe is. Majd jól felpakolva elindultam „haza”. Az út a központtól elég hosszú, mert Róberték a város majdcsak másik szélén, egy egészen csendes utcában laknak. Sétáltam a ház felé, cserélgetve a kezemben a szatyrokat és egyszercsak valami furcsa érzésem lett. Növekedett egyre benn, a szívemben. Körülöttem csodaszép, tavaszi virágzás, édes illatok és valami mérhetetlen szabadság és báj töltötte meg a levegőt. Ráérősen, boldogan sétáltam és amikor befordultam a mi utcánkba, ismerős érzésem lett. Olyan, mint amikor az ember gyerekként sétál haza és még az út porára lépve is ugyanazt a hangot hallja, mint előtte nap és mint egy héttel azelőtt, vagy amit akár egész életében.

Megálltam, megszagoltam a gyümölcsfák tavaszi virágzását és az egész nap valahogy más lett. Az egész város, az egész utca megváltozott. Az összes házörző kutya, a házak, a kerítések valahogy kedvesebbek lettek.

Hazaértem, lepakoltam és a nap további részében csináltam mindent tovább, ahogyan terveztem. Amikor pedig este lefeküdtem és elmeséltem Róbertnek az érzéseimet, arra az elhatározásra jutottam, hogy azért volt minden más, azért volt minden ismerősebb és kedvesebb, mert én ezt a hosszú utat megtéve, abba a házba betoppanva, aznap végre hazaértem.

 

2019. március 31.

fotók: saját

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.