Vadregényes kalandozás a Tisza mentén

Amikor ezt az utazást tervezgettük, az volt a célunk, hogy mindenféle útitervet elengedve, spontán, a kerékpárokat tekerve, csak úgy menjünk… Elengedjük azt, hogy időben elinduljunk, és időben odaérjünk valahová, a sietős készülődést és ráérősen, élményeket gyűjtve kalandozzunk a Hortobágyon. Megismerjük Magyarország ezen részét is, a tűző napsütés elől a Tiszába meneküljünk és ott verjük le a sátrunkat, ahol az este ér minket, ahol elfáradunk, vagy ahol éppen kedvünk tartja.

Ez volt a tervünk és szerencsére már az első este kiderült, hogy ezt kivitelezni sem nehéz… Igazából, terv alapján nem is jött volna össze a túra és ezerszer jobb, hogy hagytuk magunkat sodródni a kilométerekkel.

Indulásunk reggelén, Érden el kezdett esni az eső és mire a vonatunk Budapestre ért, már javában szakadt. Mi ketten ott álltunk a Déli pályaudvaron két rettentően megpakolt kerékpárral, a szakadó esőben. Róbert megállt… „Gondolkozok, várjál…” Aztán pár perc tanakodás után – mivel jobb ötletünk nem volt – fejünkre kaptuk a bukósisakokat, magunkra húztuk az esőkabátokat, a pakkunkra beszerzett esővédőket és zuhogó esőben indultunk el megvalósítani a lehetetlent. Vagyis, hogy a hétfő délelőtti, fővárosi csúcsforgalomban átérjünk 40 perc alatt a Déli pályaudvarról a Keletibe, hogy az előre megváltott jegyeinkkel felszállhassunk a Szerencsre közlekedő vonatra.

Természetesen a manőver nem sikerült, alig pár perc hiányzott. Viszont már félúton megbeszéltük, hogy ezt elengedjük, nem sietünk, a lényeg, hogy egyben, épségben, a pakkunkat és a bicikliket egészben tartva átérjünk a pályaudvarra. Itt még rokonokkal is sikerült összetalálkoznunk, akik a nagymamámtól érkeztek vissza, így pár perces családi kupaktanács után felvonszoltuk a bringákat arra a vonatra, amit a lekésett járat helyett ajánlottak az információs ablaknál. Az egész menetrendünk borult, két vonattal később már abban sem voltunk teljesen biztosak, hogy melyik megállóban kell leszállnunk. Minden megállóban figyeltük a kiírásokat, hiszen ezeken a vonatokon nem volt hangosbemondó. Teljesen a kalauzok tanácsaira hagyatkoztunk, mert más választásunk nem igazán volt.
Vonatozás közben viszont kisütött a nap és mi és a cuccaink is teljesen megszáradtak. Így már csak az volt a lényeg, hogy végre megérkezzünk életünk első, igazi, közös kalandjának kiindulópontjára. Ez volt Tokaj.

Kitörő öröm volt végre kerékpárra pattanni 6-7 óra vonatozás után. A pontos útitervet, mert azért hiába indultunk el tervek nélkül, azért azt tudtuk, hogy a Tisza mentén haladnánk és a folyó azért nem olyan, mint például a Balaton. A települések eltávolodnak a folyótól és közelednek hozzá, nem látjuk folyamatosan a vizet, hogy annak mentén haladhassunk. Emiatt próbáltam az interneten előre megnézegetni, hogy mely település melyiket követi, melyik van a legközelebb a Tiszához és hol vannak kempingek. Ennek köszönhetően nagyjából tudtuk merre kell majd haladnunk és hány kilométer múlva lesz újra kemping, ahol megszállhatunk. Nem voltak kitűzött kilométerek, célok, csak az irányokat tudtuk.

Amikor elindultunk és átkerekeztünk az első két-három falun, óriási napraforgóföldeken, kompoztunk a Tiszán át, elhaladtunk egy tehenet hajtó biciklis mellett úgy, hogy megszűnt idő és tér, tűzött a júliusi nap, éreztük, hogy elértük a célunkat. Az első napon boldogan hajtottuk álomra a fejünket.

Az út során mindkettőnk számára az volt a legszebb, hogy az élményeket nem egy élménykomplexum, vagy különleges szolgáltatás nyújtotta, hanem maga a természet. Az élményt a minket körülvevő természet adta. Tekertünk olyan útszakaszokon a délibábbal szemezve, ahol tőlünk balra minden sárga színben pompázott a millió napraforgótól, felettünk a kék égbolt, jobbra pedig minden zöld volt a kilométerig tartó kukoricaföldektől. A szívem dobogott, a tüdőm megtelt friss levegővel, a hátam mögött kerékpározott a Férfi, aki minden pillanatban elmondta és éreztette, hogy mennyire boldog, hogy ilyen fantasztikus élményeket élünk át együtt. A lelkem telicsordult az élménnyel, a színekkel, a szabadság érzésével és sok-sok hónap után igazán kiegyensúlyozottnak és boldognak éreztem magam.

Az utak minősége a Hortobágyon eléggé szélsőségesek voltak, tekertünk tökéletes aszfalton és olyan kátyúkkal gazdag útszakaszon, ahol sokszor csak a szembe jövő sávban találtunk olyan ép részeket, amiken gördülékenyen át tudtunk hajtani a bringákkal. Két Csepel kerékpárunk egyébként fantasztikusan bírta a strapát, a forróságot, az esőt, és a rájuk pakolt súlyokat. Defekt nélkül végigtekertük a hetet.

Az utolsó esténken újabb vihar kapott el minket, szerencsére már a sátorállítás és vacsora után. Körülöttünk dézsából ömlött az eső, fák dőltek ki, ropogtak az ágak, mennydörgött, mi pedig a sátorban, egymásba kapaszkodva imádkoztunk, hogy túléljük az estét. Túléltük… és még a sátrunk is tökéletes védelmet nyújtott. Egy csepp eső sem jutott be, a saras részeket pedig lemostuk másnap reggel a Tiszában, így teljesen tisztán tudtuk összecsomagolni az egészet.

Igazából volt minden, de jobbra tervezni sem lehetett volna a nyaralást. Kánikula, vihar, egész napos útkeresés, mert egy óriási kereszteződésben sikerült a jobbos irány helyett balra indulni… Mindez tarkította az első közös kalandunkat, ami ezekkel együtt vált igazi kalanddá, vadregényes vakációvá.

Aki hasonló élményre vágyik, és szívesen maga mögött hagyna pár kilométert kiszakadva a mindennapi robotból, annak teljes szívemből ajánlom az útvonalat. Megosztom veletek, hogy mi melyik utat választottuk, hol kempingeztünk és annak, aki pedig belevágna a tiszai kalandozásba, annak szeretettel válaszolok a kérdéseire is.

Jó élményeket kívánok!

Keleti pályaudvar > Szerencs > Tokaj: viszonylag jó a csatlakozás, de eléggé nehéz a felpakolt bringákat ezekre a régi típusú vagonokra pakolgatni. Sokszor kaptunk segítséget, de egyébként ketten is meg tudtuk oldani.

Tokajban a vasútállomás épületéből kiérve balra indultunk el, lefelé egy nagy lejtőn. Ezután a város irányjelző tábláit és az emberek útbaigazítását követtük.

Tokaj > Tiszaladány > Tiszatardos > Révvel átkeltünk a folyón > Tiszalök > Fekete szakáll kalandpark: a parkban van egy tó, amiben lehet fürdeni és igazán hangulatos. A büfében finom ételek vannak, a wc és tusoló maximálisan tiszta, bár a tusolóban egy idő után lekapcsol a villany és csak akkor ég újra, ha kiléptél a tusolófülkéből. A sátorhely itt kevesebb volt, de rajtunk kívül nem is sátrazott aznap este más.

Tiszalök > Tiszadada > itt egy óriási kereszteződésnél jobbra kellett volna menni, mi rosszul értettük egy falubeli tanácsát és balra indultunk el. Körülbelül 40 kilométert toltunk le a kánikulában, főútvonalon a száguldó autók mellett és így érkeztünk meg Tiszavasváriba, ahol viszont a legjobb kemping várt minket a strand területén. A kempingezőket a strand zárása után is beengedték a medencékbe, így mi kettecskén lubickoltunk a termál vízben éjszaka, ami egy áttekert nap után teljes felfrissülés volt számunkra.

Másnap településeken át tekertünk vissza Tiszalökre (300 méter volt körülbelül) és itt végigkarikázva ugyanazon az útvonalon a tegnap rosszul vett irányt kijavítva, jobbra kanyarodtunk a kereszteződésben és Tiszadada > Tiszadob > Tiszagyulaháza > Újtikos > Polgár > Folyás > Újszentmargita útvonalon késő este megérkeztünk Tiszacsegére. Ez a nap sem volt kilométerekben szegény, és aznap is a strand területén tudtunk kempingezni, bár itt nem volt átjárás a medencékbe. A portán hosszas kopogtatás után az éjjeli őr nyitott ajtót és felírva a nevünket és személyes adatainkat beengedett a kempingbe, azzal a kéréssel, hogy másnap jelentkezzünk a portán, hogy kifizessük a szállásunkat. Megjegyzem, mindkettőnk úgy gondolja, hogy manapság, ilyen helyzet például a fővárosban elő sem fordulhatott volna. Ezen a vidéken az emberek sokkal kedvesebbek, nyugodtabbak, segítőkészebbek voltak. Minden lassabb, ráérősebb volt. Igazán jól esett a fővárosi betondzsungelből kiszakadni és ennyire segítőkész emberekkel találkozni.
Tehát beengedett a kempingbe, ahol a telefon fénye mellett felütöttük a sátrunkat, elővettük a kis maradék ételünket, majd elmentünk tusolni. A páromat zuhanyzás közben meglepte egy óriási, zöld béka is, ami végig figyelte a tusoló tetejéről… A terület megragadt a 30 évvel ezelőtti állapotában, de az ár is ehhez igazodott. Pár száz forintból kempingeztünk bringával együtt, majd reggel ugyancsak negyedáron kaptunk hamburgert, lángost és kávét a strand büféjében.

Gyermekkori emlékeimet felidézve végigsétáltunk a strand területén, ami azóta, hogy én gyerekként a szüleimmel ott voltam, semmit sem változott.

Újra kerékpárra pattanva követtük a Tiszacsege > Egyek  > Tiszafüred > Abádszalók útvonalat. Abádszalókon kihasználtuk a Tisza-tó nyújtotta lehetőséget és a mellette lévő kempingben szálltunk meg. Már naplementében sétáltunk át a tóhoz, megvacsoráztunk és az esti fényekben merültünk bele a tóba, ami nagyon kellemes hőmérsékletű volt. A szállás területén a fürdőhely óriási volt, szerintem régen gyerektáborok voltak és 20-30 fő is fürödhetett egyszerre, így amikor teljesen egyedül bementem az üresen kongó épületbe, eléggé féltem… és jó gyorsan letusoltam, majd visszaszaladtam a sátorhoz, hogy Róbert is elmehessen átélni ezt az élményt. Nah, persze, ő nem félt annyira, mint én.  🙂

Utolsó napunk végállomása Nagykörű volt, ahová Abádszalóktól indulva Tiszabura > Tiszaroff irányban haladtunk. Tiszaroffon komppal átkeltünk és egy erdei útszakaszon 3 kilométert tekertünk Tiszasülyre. Ezt követte Kőtelek > Csataszög > Nagykörű és a gáton átérve érkeztünk meg a strandra és kempinghelyre. A közelben ez az egy szálláshely volt, viszont itt nem volt zuhanyzásra alkalmatos hely, csupán egy mosdó. A strand vizét a Tisza nyújtotta, mert a kempinghely a Tiszától 1 perc sétára volt. Este merültünk egyet a Tiszában, vacsoráztunk, miközben körénk gyűltek a felhők, amiket dörgés és villámlás kísért.

Másnap, kényelmes tempóban Nagykörűtől Szolnokra kerékpároztunk (25 km), ahol a vonatra felszállva hamarosan hazaértünk élményekkel, kalandokkal telve. Több településen nem volt étterem, vagy nagyobb bolt, így mi minden nap úgy indultunk el, hogy minimum 3 liter vizet magunkhoz vettünk, gyümölcsöt és egy kis elemózsiát vettünk, mert nem tudhattuk mikor jutunk legközelebb ételhez. Ennek köszönhetően nem száradtunk ki és sosem fenyegetett minket az éhhalál. Javaslom, hogyha egy kis boltba, vagy étterembe, esetleg kocsmába ütköztök, használjátok ki, üljetek be akár egy pohár vízre is. A hét közepén velem is megtörtént, hogy már nagyon kívántam valami hideget és egy hosszabb táv után egy kis kocsmába ültünk be, ahol egy pohár jó hideg kóla olyan finom volt számomra, mintha mannát kaptam volna. Azóta is élénken él bennem az élmény.  🙂

Hát… ennyi 🙂

Vivien

2019. március 15.

fotók: saját

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.