Június végén történt, amikor már több napja a születésnapomat ünnepeltük. Biztosan ismered azt az érzést, amikor a szeretteid köréd gyűlnek és megmelengetnek. Amikor nem jut eszedbe, hogy milyen veszteségek értek, hogy valami fáj, hogy aznap valami nem sikerült. Csak azt, hogy jó emberek, a család, a barátok vesznek körül és valami jó történik. Mindenki nyugodt, szépen fel van öltözve, rád mosolyog, kedves és szeretettel teli. És mindez olyan megnyugvást és boldogságot okoz, ami napokra, hetekre feltölt és mosolyogva gondolsz vissza rá.
Ezeket az érzéseket éltem én át június végén. Minden program, minden találkozás azért szólt, hogy boldog legyek és együtt ünnepeljünk. Kívánságom szerint pedig azon a hétvégén ellátogattunk Róberttel a Füvészkertbe is. Imádom a kertet, a sok gyönyörű növényt, az ezer színű virágokat, a melegházak párás melegét, az óriási vízirózsákat, az üvegek és dísztavak visszatükröződését. Ahogy a sok zöld, élettel duzzadó növény energiával tölti meg az embert. Sétálgattunk, fotókat készítettünk, nevettünk a gyönyörű környezetben. Megcsodáltuk a picinyke madárkalitkát és próbáltuk kitalálni melyik madár milyen fajta. Majd a melegház mögött, a medencéknél felállított raklap bútorokra heveredtünk le. Puha, színes szivacsok voltak rá kitéve, amibe olyan kényelmesen bele tudtuk magunkat vackolni, mint amikor otthon, popcornnal a kezünkben a saját ágyunkba fekszünk be egy jó filmet megnézni. Kényelmes volt, puha és a napsütés kellemesen felmelegítette. Ültünk egymás mellett, fogtuk egymás kezét és én arra gondoltam, hogy olyan tökéletes, boldog ez a pillanat, hogy sosem fogom elfelejteni. Hirtelen megállt az idő.
————————————
Egyszer, gyerekkoromban egy rokonunk kerti medencéjében játszottunk, amikor az öcsém a medence közepén kicsúszott az úszógumiból és azt kiabálva, hogy „Nem tudok… nem tudok!” próbált a víz felszínén maradni. A szüleim a kert másik végében sütögettek, nem vették észre, hogy mi történt. Akkor még én sem nagyon tudtam úszni, de próbáltam az öcsémet a karjánál fogva kivinni a medence szélére. Ő ijedtségében két-három alkalommal lenyomott a víz alá és miközben próbáltam menteni, volt egy pillanat, egy másodperc tört része, amikor úgy éreztem, nem sok kell és mindketten víz alatt maradunk. Ebben a rövid időben képek jelentek meg a fejemben, pontosan ugyanúgy, mint egy filmben. Amikor megszülettem, amikor el volt törve a lábam, amikor boldogan kerékpározok az első biciklimmel és amikor a testvéreimet hazahozták a kórházból. Életem pár meghatározó eseményét láttam a szemeim előtt, majd mindez véget ért és a túlélésre játszva ragadtam meg öcsém valamelyik testrészét és egy utolsó lökéssel a medence széléhez toltam, majd én is kikászálódtam mellé. Mindketten ijedtek voltunk, de örültünk, hogy végre kapunk levegőt.
Már sok évvel ezelőtt történt ez az eset, de azóta is pontosan emlékszem erre a pár másodpercre és azokra a képekre, amik a fejemben lejátszódtak. Nem tudom és valószínűleg sohasem fogom megtudni azt, hogy az embernek a halála előtt is vannak-e ilyen emlékképei azokról a pillanatokról, amik fontosak voltak az életében. Azok a pillanatok, amikor hirtelen megáll az idő és olyan boldogság, biztonság és napsütötte, kellemes érzés ragadja el az embert, mint engem akkor, ott a Füvészkertben.
Szerintem te is fel tudod idézni magadban a hasonló pillanatokat és bármily furcsa, ezek egyáltalán nem olyan pillanatok, amikről a mindennapokban beszámolunk egymásnak. Minthogy jó az új munkahely, végre megvettem azt a szép cipőt, végre le tudtam futni 5 kilométert, vagy hogy Olaszországban voltunk nyaralni. Persze, mindennek lehetnek ilyen pillanatai, de azért ezek sosem tudnak vetekedni egy családi nagy, nevetéssel, vagy a napsütéssel a templomban, amíg oltárhoz kísérnek, vagy amikor az első estén te fekteted ágyba újszülött kisbabád és csend, béke, boldogság vesz körül.
Életünk boldog, meghatározó, szeretettel teljes és megnyugtató pillanatai, amikor az idő, a pillanat is megáll körülöttünk.
2019. február 15.
fotó: saját